2014. december 25., csütörtök

Karácsonyi üdvözlet 2014




                Áldott, örömteli, meghitt karácsonyi ünnepeket kívánok
                                 minden kedves olvasómnak! 
 

2014. december 4., csütörtök

Hazafelé



                                      A  sokat emlegetett Vasco da Gama-híd
                                       
      A portugáliai nyaralás utolsó napjára ébredtünk. Nem kellett sietnünk, kényelmesen megreggeliztünk, készítettünk egy kis útravalót, aztán rendet csináltunk a konyhában. Lehúztuk az ágyneműt, hogy könnyítsük a szobaasszonyok dolgát, összepakoltuk a maradék holminkat, aztán kihurcoltuk a csomagokat az autóba. 
      Még egy utolsó pillantást vetettünk a teraszról a környékre, tudván, hogy ide nemigen jövünk már többször. ( Mindenhonnan így búcsúzom, de szerencsére nem mindig így történik, de ez egy másik történet.)
      A recepción nagyon hamar végeztünk, igazán kedvesek és gyorsak voltak, jó emlékeink vannak a portugál vendéglátókról.
     Gondtalanul indultunk útnak, úton lenni jó, az idő szép, nem kell túlságosan sietni, a gép majd csak délután indul, kellemes utazásnak néztünk elébe. Ez a felszabadult érzés csak addig tartott, míg a parti útról fel nem értünk az autópályára. Néhány kilométer után megjelentek az első ködfoszlányok és ahogy egyre beljebb értünk az ország belseje felé, a köd is mind sűrűbbé vált. Férjem nem szokott megijedni egy kis ködtől, van tapasztalata az ilyen autózásban. Inkább csak én aggódtam, mert azért más ez otthon, az ismerős vidéken, és más egy idegen országban. Így aztán nem sokat láttunk a tájból, pedig előre örültem, hogy kipihenten milyen jól körülnézek majd búcsúzóul.
     A köd még akkor is tartott, amikor felértünk a Vasco da Gama - hídra. Ott már bizony forgalom is volt, figyelni  is kellett, melyik sáv hova visz. Nagyon elégedettek voltunk magunkkal, hogy sikerült megtalálnunk a repülőtérre vezető utat, mindaddig, míg nem konstatáltam, hogy túlmentünk a leágazáson. (Mert az én feladatom lett volna, hogy navigáljak, de későn vettem észre a kiírást.)
    Nosza, vissza kellene fordulni, de már valami külvárosban jártunk, sok-sok sáv ment mindenfelé, vajon melyik lesz a jó. Lementünk egy lehajtón, hogy rendezzük sorainkat. Egy lakótelepre jutottunk, itt leparkoltunk. Térképünk nem volt, mert az útikönyvben persze csak a belső területek vannak benne.
    Egy kicsit kifújtuk magunkat, aztán szemügyre vettük a terepet és elindultunk visszafelé. Jó irányba indultunk, megtaláltuk a repülőteret, minden jó, ha a vége jó.
    Természetesen még le kellett adni a kocsit, de az teljesen simán ment, olyannyira, hogy már nem is emlékszem rá, hogyan is volt.
    A repülőtéren iszonyú zsúfoltság volt, rengeteg ember, zaj, nyüzsgés. Itt nem repülőtársaságok szerint van a becsekkolás, hanem mindenki egyszerre áll a sorba, érkezési sorrendben járul a pulthoz és ott bármelyik helyről bármelyik járatra be lehet jelentkezni. Így azért elég gyorsan halad a több sorban várakozó tömeg előre, de amíg nem látja át az ember a rendszert, bizony riasztónak látszik.
    A sor elején egy hivatalos ember tart rendet és időnként kedélyesen elkiáltja magát, hogy az időben legközelebb induló járatok utasai menjenek soron kívül előre. A látszólagos káosz ellenére nagyon flottul ment a dolog.
    Aztán már csak a szokásos dolgok : a benti csellengés, egy kis szendvics, kávé, boltok nézegetése , aztán a kapu megkeresése, végül a beszállás. 
    Az út minden különösebb esemény nélkül zajlott, szerencsésen megérkeztünk. Nagyon szép leszállásunk volt, gyönyörű volt az esti, kivilágított  Budapest. Elég sokszor repültünk  már, de ilyen szép érkezésünk még nem is volt.
    Kilépve a repülőtér épületéből aztán szembesültünk azzal, amit elméletben ugyan tudtunk, de egy hétre elfelejtettük - októberben Magyarországon már valóban csípős az esti levegő.
    Hamarosan jött a kisbusz, néhány perc alatt már a parkolóban voltunk, egy óra múlva pedig már a cicáink köszöntöttek bennünket a házunk lépcsőjén.
    Itthon aztán visszacsöppentünk a mókuskerékbe, de az utazási emlékek még hetekig-hónapokig muníciót adnak az őszi-téli hétköznapok szürkesége ellen. Nézegetjük a fotókat, a videót, készítünk néhány jellegzetes ételt, zenét hallgatunk, újra felidézzük a mediterrán hangulatot.
    Persze tudjuk, hogy csak egy pici szeletét láttuk az országnak, de legalább lesz miért újra útra kelni, hogy a kimaradt szépségeket is megláthassuk. Majd egyszer, ha az élet kacskaringói úgy kanyarognak.



                             

2014. június 27., péntek

Albufeira - 7.nap

  Elérkezett  a  nyaralás  utolsó  napja. Ilyenkor  az  ember  megpróbálja az eddigi  élményeket  összesűríteni,  az  elmúlt  napok esszenciáját  újra  átélni  és  elraktározni.  Így  most  már  van  némi  helyismerete, tudja, hol  vannak  az érdekesebb látnivalók,  kinézte  már  az  ajándékokat  is,  amiket  majd  meg  kell  venni,  hogy  egy kis  hangulatot  tudjon  hazavinni  az  otthon  maradottaknak (  és  persze  saját magának  is) .
  Mi  is  végigjártuk  a  belvárost,  ismerősként  sétáltunk  azon  a  néhány  utcán,  amelyet  ennyi  idő  alatt  megismertünk.  Be-betértünk  egy-egy  boltba, nézelődtünk,  tanakodtunk,  gyűltek  az  ajándékok,  a  hasznos  és  kevésbé  hasznos  szuvenírek.  Nekem  mindig  komoly  feladat,  hogy  ízléses, de  jellemző  dolgot  vigyek,  olyat,  amit  a  megajándékozott is  értékel. Magunknak  is  szoktunk  egy-egy  emléket  hozni,  többnyire  igyekszünk  autentikus  népzenei cd-t,  kézimunkát, apró  kerámiát,  jellemző  fűszert,  esetleg  illatszert, könyvet,  folyóiratot, ilyesmiket. Amikor  ezeket  itthon  elővesszük,  meghallgatjuk, elolvassuk,  néhány  percre  felidézzük  és  újra  átéljük  az  adott ország  hangulatát, még  évekkel  később  is.
   Ezzel  aztán  el  is  ment  a  délelőtt,  lehetett  megint  ebédelni.  Most  a  "főutcán"  ültünk  ki  egy  teraszra,  nagyon  kellemes,  "nagyvárosias " hely  volt.
   Aztán  pedig  "haza" autókáztunk,  azzal  a  tudattal,  hogy  valószínűleg  ide  sem  jövünk  már  többet,  pedig  mennyi  felderítetlen  zug  maradt  még,  amit  érdemes  lett volna  megnézni.  










                  Delfines ház
                                                                            













  Délután  pedig  a  szállásunk  parkjába  mentünk  le,  a  medence  mellett  élveztük  a  nyárias  hangulatot,  a  nap  melegét,  míg  le  nem  szállt  az  est. Aztán nem  volt  mit  tenni,  becsomagoltunk  és  eltettük  magunkat  holnapra.

















              Parkrészlet  -  leander  és  sárkányfa 



                                                                        A  medence

















                                                                   Még  egy  pillantás  a  házra,  amelyben  laktunk



2014. május 15., csütörtök

Albufeira - 6.nap


  Nem könnyű  felvenni  a  mese  fonalát,  ha az ember ilyen régen hagyta abba a  mondókáját,  mint tettem én is.  Mégis-mégis úgy gondolom,  hogy a  történetet  be kell fejezni, bár a  vége  már  nem  túl  izgalmas -  legalábbis  az  olvasó  számára. Nekünk  azért  akadtak  még  érdekességek a  hátralévő  két  napban  is, de  ezek  csak  olyan  kis  mindennapos  problémák  voltak.  

  Ezekre  a  napokra  már  nem  terveztünk  semmi  különös  programot,  csak  egyszerűen  élveztük,  hogy  itt lehetünk  és éljük  a  mediterrán  vakáció  napjait.  Sétáltunk  a  városban,  körülnéztünk  a  boltokban,  beültünk  ebédelni  egy vendéglőbe  és  kipróbáltuk  a  napi  menüt.
  ( Zárójelben  el is mondom  a  részleteket :  A  vendéglő  egy kis  mellékutcában  volt,  nem  messze  a  strandlejárótól,  néhány  asztal  alkotta  a  kinti  terasz-részt.  Nem  volt  túl  sok  vendég,  nem  is  ültek  minden  asztalnál,  bent  pedig  teljesen  üres  volt  az  étterem.  Gondolom,  főidényben  ez  nem  így  szokott  lenni, de  hát  mégiscsak  október  volt,  bár  az  időjárás  teljesen  nyárias  volt,  és  ez  ott  teljesen  természetesnek   tűnt.  A  menüt  úgy  kell  elképzelni,  hogy  meg  volt  adva  az  ára,  és  az  ezen  belül  rendelhető  ételek  listája,  így  szinte  szabadon  lehetett  összeállítani,  lehet,  hogy  egyébként  is  ugyanezeket  rendeltük  volna.
   Menü I :  Fokhagymás  pirítós  baguette,  sült  hús  körettel, salátával,  krémes  sütemény (férj)
   Menü II :  Fokhagymás  pirítós  baguette,  rántott  tintahal-gyűrűk  salátával,   karamell-flan  (én)





               Ilyen  képek  díszítették  az  étterem  falait  -  életképek  a  portugál  múltból
                                                             ( természetesen  azulejo)
                                
Kellemesen  elköltöttük  kis  ebédünket,  ittunk  egy  kávét,  elnézelődtünk,  zajlott  előttünk  az  utcán  az  élet.  Majd,  amikor  kellő  erőt  éreztünk  magunkban,  hogy  felálljunk,  elindultunk  a  délutánba.)
  

   Mit  is  csináljunk  egy  ilyen  szép  napos  délutánon ,  amikor  már  csak  másfél  nap  van  hátra  a nyaralásból  és  50  méterre  van  a strand?  Nem  nehéz  kitalálni,  hogyan  döntöttünk.