Hazafelé

                                      A  sokat emlegetett Vasco da Gama-híd
                                       
      A portugáliai nyaralás utolsó napjára ébredtünk. Nem kellett sietnünk, kényelmesen megreggeliztünk, készítettünk egy kis útravalót, aztán rendet csináltunk a konyhában. Lehúztuk az ágyneműt, hogy könnyítsük a szobaasszonyok dolgát, összepakoltuk a maradék holminkat, aztán kihurcoltuk a csomagokat az autóba. 
      Még egy utolsó pillantást vetettünk a teraszról a környékre, tudván, hogy ide nemigen jövünk már többször. ( Mindenhonnan így búcsúzom, de szerencsére nem mindig így történik, de ez egy másik történet.)
      A recepción nagyon hamar végeztünk, igazán kedvesek és gyorsak voltak, jó emlékeink vannak a portugál vendéglátókról.
     Gondtalanul indultunk útnak, úton lenni jó, az idő szép, nem kell túlságosan sietni, a gép majd csak délután indul, kellemes utazásnak néztünk elébe. Ez a felszabadult érzés csak addig tartott, míg a parti útról fel nem értünk az autópályára. Néhány kilométer után megjelentek az első ködfoszlányok és ahogy egyre beljebb értünk az ország belseje felé, a köd is mind sűrűbbé vált. Férjem nem szokott megijedni egy kis ködtől, van tapasztalata az ilyen autózásban. Inkább csak én aggódtam, mert azért más ez otthon, az ismerős vidéken, és más egy idegen országban. Így aztán nem sokat láttunk a tájból, pedig előre örültem, hogy kipihenten milyen jól körülnézek majd búcsúzóul.
     A köd még akkor is tartott, amikor felértünk a Vasco da Gama - hídra. Ott már bizony forgalom is volt, figyelni  is kellett, melyik sáv hova visz. Nagyon elégedettek voltunk magunkkal, hogy sikerült megtalálnunk a repülőtérre vezető utat, mindaddig, míg nem konstatáltam, hogy túlmentünk a leágazáson. (Mert az én feladatom lett volna, hogy navigáljak, de későn vettem észre a kiírást.)
    Nosza, vissza kellene fordulni, de már valami külvárosban jártunk, sok-sok sáv ment mindenfelé, vajon melyik lesz a jó. Lementünk egy lehajtón, hogy rendezzük sorainkat. Egy lakótelepre jutottunk, itt leparkoltunk. Térképünk nem volt, mert az útikönyvben persze csak a belső területek vannak benne.
    Egy kicsit kifújtuk magunkat, aztán szemügyre vettük a terepet és elindultunk visszafelé. Jó irányba indultunk, megtaláltuk a repülőteret, minden jó, ha a vége jó.
    Természetesen még le kellett adni a kocsit, de az teljesen simán ment, olyannyira, hogy már nem is emlékszem rá, hogyan is volt.
    A repülőtéren iszonyú zsúfoltság volt, rengeteg ember, zaj, nyüzsgés. Itt nem repülőtársaságok szerint van a becsekkolás, hanem mindenki egyszerre áll a sorba, érkezési sorrendben járul a pulthoz és ott bármelyik helyről bármelyik járatra be lehet jelentkezni. Így azért elég gyorsan halad a több sorban várakozó tömeg előre, de amíg nem látja át az ember a rendszert, bizony riasztónak látszik.
    A sor elején egy hivatalos ember tart rendet és időnként kedélyesen elkiáltja magát, hogy az időben legközelebb induló járatok utasai menjenek soron kívül előre. A látszólagos káosz ellenére nagyon flottul ment a dolog.
    Aztán már csak a szokásos dolgok : a benti csellengés, egy kis szendvics, kávé, boltok nézegetése , aztán a kapu megkeresése, végül a beszállás. 
    Az út minden különösebb esemény nélkül zajlott, szerencsésen megérkeztünk. Nagyon szép leszállásunk volt, gyönyörű volt az esti, kivilágított  Budapest. Elég sokszor repültünk  már, de ilyen szép érkezésünk még nem is volt.
    Kilépve a repülőtér épületéből aztán szembesültünk azzal, amit elméletben ugyan tudtunk, de egy hétre elfelejtettük - októberben Magyarországon már valóban csípős az esti levegő.
    Hamarosan jött a kisbusz, néhány perc alatt már a parkolóban voltunk, egy óra múlva pedig már a cicáink köszöntöttek bennünket a házunk lépcsőjén.
    Itthon aztán visszacsöppentünk a mókuskerékbe, de az utazási emlékek még hetekig-hónapokig muníciót adnak az őszi-téli hétköznapok szürkesége ellen. Nézegetjük a fotókat, a videót, készítünk néhány jellegzetes ételt, zenét hallgatunk, újra felidézzük a mediterrán hangulatot.
    Persze tudjuk, hogy csak egy pici szeletét láttuk az országnak, de legalább lesz miért újra útra kelni, hogy a kimaradt szépségeket is megláthassuk. Majd egyszer, ha az élet kacskaringói úgy kanyarognak.

Lisszaboni repülőtér

A híd egy másik szögből

                             

Albufeira - 7.nap

  Elérkezett  a  nyaralás  utolsó  napja. Ilyenkor  az  ember  megpróbálja az eddigi  élményeket  összesűríteni,  az  elmúlt  napok esszenciáját  újra  átélni  és  elraktározni.  Így  most  már  van  némi  helyismerete, tudja, hol  vannak  az érdekesebb látnivalók,  kinézte  már  az  ajándékokat  is,  amiket  majd  meg  kell  venni,  hogy  egy kis  hangulatot  tudjon  hazavinni  az  otthon  maradottaknak (  és  persze  saját magának  is) .
  Mi  is  végigjártuk  a  belvárost,  ismerősként  sétáltunk  azon  a  néhány  utcán,  amelyet  ennyi  idő  alatt  megismertünk.  Be-betértünk  egy-egy  boltba, nézelődtünk,  tanakodtunk,  gyűltek  az  ajándékok,  a  hasznos  és  kevésbé  hasznos  szuvenírek.  Nekem  mindig  komoly  feladat,  hogy  ízléses, de  jellemző  dolgot  vigyek,  olyat,  amit  a  megajándékozott is  értékel. Magunknak  is  szoktunk  egy-egy  emléket  hozni,  többnyire  igyekszünk  autentikus  népzenei cd-t,  kézimunkát, apró  kerámiát,  jellemző  fűszert,  esetleg  illatszert, könyvet,  folyóiratot, ilyesmiket. Amikor  ezeket  itthon  elővesszük,  meghallgatjuk, elolvassuk,  néhány  percre  felidézzük  és  újra  átéljük  az  adott ország  hangulatát, még  évekkel  később  is.
   Ezzel  aztán  el  is  ment  a  délelőtt,  lehetett  megint  ebédelni.  Most  a  "főutcán"  ültünk  ki  egy  teraszra,  nagyon  kellemes,  "nagyvárosias " hely  volt.
   Aztán  pedig  "haza" autókáztunk,  azzal  a  tudattal,  hogy  valószínűleg  ide  sem  jövünk  már  többet,  pedig  mennyi  felderítetlen  zug  maradt  még,  amit  érdemes  lett volna  megnézni.  

                  Delfines ház
                                                                            













  Délután  pedig  a  szállásunk  parkjába  mentünk  le,  a  medence  mellett  élveztük  a  nyárias  hangulatot,  a  nap  melegét,  míg  le  nem  szállt  az  est. Aztán nem  volt  mit  tenni,  becsomagoltunk  és  eltettük  magunkat  holnapra.

              Parkrészlet  -  leander  és  sárkányfa 

                                                                        A  medence

Még egy pillantás a házra, amelyben laktunk

                                                                   Még  egy  pillantás  a  házra,  amelyben  laktunk

Albufeira - 6.nap

  Nem könnyű  felvenni  a  mese  fonalát,  ha az ember ilyen régen hagyta abba a  mondókáját,  mint tettem én is.  Mégis-mégis úgy gondolom,  hogy a  történetet  be kell fejezni, bár a  vége  már  nem  túl  izgalmas -  legalábbis  az  olvasó  számára. Nekünk  azért  akadtak  még  érdekességek a  hátralévő  két  napban  is, de  ezek  csak  olyan  kis  mindennapos  problémák  voltak.  

  Ezekre  a  napokra  már  nem  terveztünk  semmi  különös  programot,  csak  egyszerűen  élveztük,  hogy  itt lehetünk  és éljük  a  mediterrán  vakáció  napjait.  Sétáltunk  a  városban,  körülnéztünk  a  boltokban,  beültünk  ebédelni  egy vendéglőbe  és  kipróbáltuk  a  napi  menüt.
  ( Zárójelben  el is mondom  a  részleteket :  A  vendéglő  egy kis  mellékutcában  volt,  nem  messze  a  strandlejárótól,  néhány  asztal  alkotta  a  kinti  terasz-részt.  Nem  volt  túl  sok  vendég,  nem  is  ültek  minden  asztalnál,  bent  pedig  teljesen  üres  volt  az  étterem.  Gondolom,  főidényben  ez  nem  így  szokott  lenni, de  hát  mégiscsak  október  volt,  bár  az  időjárás  teljesen  nyárias  volt,  és  ez  ott  teljesen  természetesnek   tűnt.  A  menüt  úgy  kell  elképzelni,  hogy  meg  volt  adva  az  ára,  és  az  ezen  belül  rendelhető  ételek  listája,  így  szinte  szabadon  lehetett  összeállítani,  lehet,  hogy  egyébként  is  ugyanezeket  rendeltük  volna.
   Menü I :  Fokhagymás  pirítós  baguette,  sült  hús  körettel, salátával,  krémes  sütemény (férj)
   Menü II :  Fokhagymás  pirítós  baguette,  rántott  tintahal-gyűrűk  salátával,   karamell-flan  (én)

               Ilyen  képek  díszítették  az  étterem  falait  -  életképek  a  portugál  múltból
                                                             ( természetesen  azulejo)
                                
Kellemesen  elköltöttük  kis  ebédünket,  ittunk  egy  kávét,  elnézelődtünk,  zajlott  előttünk  az  utcán  az  élet.  Majd,  amikor  kellő  erőt  éreztünk  magunkban,  hogy  felálljunk,  elindultunk  a  délutánba.)
  

   Mit  is  csináljunk  egy  ilyen  szép  napos  délutánon ,  amikor  már  csak  másfél  nap  van  hátra  a nyaralásból  és  50  méterre  van  a strand?  Nem  nehéz  kitalálni,  hogyan  döntöttünk.  

 

Ponta de Sagres - 5. nap

             A  Sagres-i és a tőle  nyugatra  fekvő  Szent  Vince - fokot  a  "világ  végének"  is  nevezik ( o  fine do Mundo ).  Gondoltuk, ezt  nekünk  is  látnunk  kell, nem  sűrűn  jár  az  ember  a  világ  végén.  Ha  a  térképen  megnézzük,  láthatjuk,  hogy  tényleg  ott van  Európa  délnyugati  csücske, körbe-körbe  pedig  az  óceán.  Mentünk,  mentünk, szép  és  kevésbé  szép  vidékeket  hagytunk  magunk  mögött,  majd  sok-sok  körforgalom  után a táblák  jelezték,  hogy már  közel  járunk.                                                                          Kopár,  elhagyatott  vidékre  érkeztünk,  de  a  távolban  látszott,  hogy  van  itt  valami  látnivaló  a sziklákon  kívül is :  hatalmas  fallal  körülvett,  zárt  erőd áll  a  tengerbe  nyúló  sziklafokon.  Tengerész  Henrik  1421-ben  itt  alapította  meg  földrajzi  és  csillagászati  iskoláját,  valamint  azt  a  hajógyárat,  ahonnan  az  első  négyárbocos hajók -  a  karavellák  -  kikerültek.  Innen  irányította  a  felfedező  utakat  is,  akkoriban  ez  létszükséglete  volt  a  királyoknak.  Erődjében  gyakran  fordultak  meg  tudósok,  de  kalandorok  is,  máltaiak,  dalmátok,  olaszok  ( most  pedig  a  sok  turista )
              A  nagy  földrengés  itt  is  okozott  károkat, az  erőd újjáépítését  1793 - ban  fejezték  be.
              A  turisták  kedvéért  most  is építkeznek,  jól  kiépített  út  vezet  az  erődhöz,  előtte  óriási  parkolót  hoztak  létre,  nagyon  rendezett  a  környéke.  Belül  kerülvén  a várkapun  látszik,  hogy  itt  is  igyekeznek  a turisták  kedvében  járni, nem  kell a sziklákon  botladozni,   a  környezetbe  illő,  a  part  mentén  körbevezető  járdákat  építettek,  így  kényelmesen  körbe  járható a  sziklafok. Jobb is  a  járt  úton  maradni,  mert  egyik  oldalon  a  meredek  sziklafal  zuhan a  tengerbe,  a  másik  oldalon  pedig  helyenként  beomlott kútszerű  képződményekre  kell figyelni  -  ezek  körbe  vannak  kerítve,  nehogy  a  gyanútlan  kóbor  turista  beleessen.  Ha  megközelítjük  őket,  lehet  hallani,  hogy lent  összeköttetésben  vannak a tengerrel,  a  hullámok  a  sziklák  alatt  egész  odáig  elérnek, hallatszik a   robajuk.
              A  volt  iskolában  bemutató  termet  hoztak  létre, ott lehetett  volna  a  történelemmel  egy kicsit  ismerkedni,  ha  nyitva  lett  volna. Dolgoztak  bent, rendezkedtek,  de  látni  semmit  sem  lehetett.
              Természetesen  van  világítótorony  is,  ami  természetesen  ipari  műemlék. 
              Nagyon  érdekes  volt,  tényleg  olyan  az  ember  érzése,   hogy  nincs  tovább,  itt a  világ  vége.
Meredek, sziklás  part ,  körös-körül  a  tenger.  A  sziklákon  sirályok  sétálgattak,  a  part  menti  alacsony,  száraz  bozótosban  pedig  rengeteg  szitakötő  röpködött,  szinte  felhőkben  szálltak.  Először  furcsa  volt,  de  aztán  megszoktuk,  nem  volt  zavaró,  inkább érdekes, szép  és  különleges.  A  ritkás  bozóton  kívül  nemigen  volt  növény,  csak  elvétve  egy-egy  - számunkra ismeretlen  -   túlélő-bajnok.
             

 

       Az itt élőknek természetesen épült annak idején kápolna is, mely ma is nyitva áll a látogatók előtt

                                                 Napsütéses idill, szieszta a kápolna lépcsőjén

                                                                       A  világ  vége

                                                                

                                                                         Sziklás part   

 

Egy kis zöld

 

Szitakötő

Öreg mordály őrzi a falakat

Meredek sziklák mindenütt

 Arányok

 

Az erőd a tenger felől

 Találtam egy jó légifotót a Pinteresten 

Loule - 4. nap

  A városnézés közben persze megéheztünk, keresnünk kellett valami étkezőhelyet, de Faroban nem találtunk hirtelen.  Gondoltuk, elindulunk visszafelé, majd csak akad valahol egy étterem. Természetesen nem ugyanazon az úton mentünk, amelyiken jöttünk, végül Loule-ban álltunk meg, és tényleg nagyon jó kis helyre tévedtünk.  Bementünk majdnem a központig, és épp egy "pizzaria" előtt találtunk parkolót.  Hangulatos terasza is volt,  enyhe árnyékkal,  virágokkal, nem túl sok vendéggel, itt aztán letelepedtünk.  Nagyon finom paellat és canellonit ettünk, frissen facsart almalevet ittunk,  figyelmes és kedves,  barátságos,  mondhatni családias volt a kiszolgálás, tökéletes volt.
  Aztán persze megnéztük a belvárost is.  Néhány szó a városkáról : kb.14000 lakosú, arabos jellegű település, ismert szőlőtermelő vidék központja.  Jellemzőek a teraszos házak, a díszes "kémények", amelyek valójában szellőző kürtők.  Plébániatemploma gótikus stílusban épült,  figyelemre méltó az Irgalmas-rendi templom Mánuel-stílusú kapuzata.
  Nem sok időt töltöttünk a városnézéssel,  csak 1-2 utcában jártunk.  Láttunk egy nagy szökőkutat meg egy kisebbet,  1-2 templomot,  egy udvarházat,  a vásárcsarnokot,  sétálóutcát a szokásos turistacsalogató boltokkal,  cukrászdát,  kávéházat - a járdán voltak kint asztalok,  székek,  és egy portugál költő szobra.             A  költő is egy asztalnál ült,  mintha vendég volna és éppen költene - verset, mi mást?  Az asztal mellett volt még másik szék is, le lehetett ülni a költő mellé. (Sajnos képet nem csináltunk.)
  Láttunk még két patikát,  egymástól kevesebb mint 250 méterre,  a kis folyón átvezető híd mellett pedig terméssel teli gránátalmafát.
  Ennyi fért ebbe a napba,  kellemesen elfáradtunk,  ideje volt hazafelé indulni.
  Néhány kép itt is készült :

Utcakép

Üzletház

Templom

Gyógyszertár

Vásárcsarnok

Szökőkút

Faro - 4.nap

  Ezen a napon keletre indultunk, Faro felderítését tűztük ki célul.  Faro Algarve székhelye, a Ria Formosa laguna mellett fekszik, az ország legdélibb pontja, kb.40000 lakosa van.  Hajdan fontos kikötő volt, ma is van hajókikötője természetesen, de sokkal jelentősebb a légikikötője.  Itt található ugyanis az  a repülőtér, ahová a turisták tízezrei érkeznek évente, hogy aztán 1-2 hétig élvezzék az algarvei nyaralás örömeit.
  A laguna már a paleolit időkben is vonzotta a vándorokat és az akkori időkben jelentősnek számító település alakult ki Ossonoba néven, mely fontos város volt még a rómaiak idejében is. A III. századtól kezdve, a vizigót időszakban püspöki székhely volt.
  A mór uralom alatt is megtartotta státusát, mint az Ibériai-félsziget délnyugati részének legfontosabb városa.
  A IX.században rövid ideig főváros is volt, ebben az időben kezdték a Santa Maria nevet használni. Aztán a város ura egy iszlám "törzsfőnök" lett, akit Hárum-nak hívtak, s innen kapta Faro a nevét ( ezt írják az okos irományok).
  A mórok 500 évig uralkodtak (ehhez képest a mi 150 éves török rabigánk nem is olyan sok), majd 1249-ben a keresztények, III.Afonso seregei foglalták el ( vagy vissza?) . Városfalai is ezekből az időkből valók. 
   Itt létesült az ország első nyomdája, az első itt nyomtatott könyv 1487-ből való.
  A XVI. sz.-ban indult hanyatlásnak, az 1755-ös tengerrengés itt is nagy károkat okozott, bár talán nem olyan mértékben, mint a partvidék többi részén.
  A városba vezető út mellett hosszan sorakoznak a külvárosi ipartelepek, elhaladunk a repülőtér mellett is, aztán az út bevezet a belvárosba, ahol természetesen nem könnyű parkolóhelyet találni. Mi természetesen a hályogkovács biztonságával beálltunk az első szabad helyre, amikor úgy döntöttünk, hogy már elég közel vagyunk a látnivalókhoz, és az autóból kiszállva néhány lépés után a kikötőnél találtuk magunkat. 
  A kikötő felett van az óváros, ahonnan barokkos városkapu vezet le a kikötő közelében lévő főtér felé. Itt áll a Ferreira de Almeida  - neves politikus - tiszteletére állított obeliszk. A parton van a Tengerészeti Múzeum, a tértől keletre pedig a barokk stílusú Irgalmas rendi templom található.
  A bájos óvárosban a  Rua do Município vezet fel a katedrálishoz, mely román és gótikus átmeneti stílusban épült 1251-ben, de az évszázadok során keletkezett sérülések miatt erről már csak a főkapu, néhány oszlop, a kápolna és a torony egyes részletei tanúskodnak. A javított, újjáépített részek az akkori kor építészetének megfelelően reneszánsz és barokk stílusúak.
  A katedrális által uralt tér szélén körben néhány fontos középület helyezkedik el, így a Püspöki palota és a Városháza is, benne a Ferreira de Almeida Múzeum.
  A katedrális mögötti kisebb - III.Afonso - téren van a Régészeti Múzeum és Kőtár, és van még a városban  Szépművészeti Múzeum és Népművészeti Múzeum is, valamint egyeteme is van. 
  Egy érdekesség a város múltjából : Earl of Essex 1596-ban kifosztotta a várost, és a püspöki könyvtárat magával vitte (Azért úgy látszik tudta, mit érdemes elvinni.) Később a könyveket az University of Oxford részére adományozta, most a Bodleian Könyvtárban találhatóak.

Kikötő

Városkapu

Városkapu boltozata

Utcatábla

Utcakép

Katedrális

Városháza

Katedrális a III.Afonso tér felől

Háztetők

Légy üdvözölve, kedves látogató

Utcakép

Régi ház, csempézett burkolattal

Teraszkorlát

Erkélyek

Kispad a ház előtt, egy kis pihenő a hosszú séta után

Armacao de Pera -3. nap

   Hétfő  reggel  nem  keltünk túl korán, nem volt konkrét tervünk, hogy mit is csinálunk aznap.  Szép kényelmesen megreggeliztünk,  még egy kicsit üldögéltünk a teraszon, élveztük a délelőtti napsütést, a csendet, a laza semmit tevést.  Aztán eldöntöttük, hogy egy kicsit körülnézünk a vidéken, mégpedig nyugat felé indulva. Nem akartunk túl messze  menni, így aztán hamarosan  lekanyarodtunk  Armacao de Pera felé.
   Túl  sokat  nem  lehet  mesélni  erről  a  faluról, története  az  itt  szokásos:  lakói  halászattal  foglalkoztak,  lényegében  ez  volt  a  környék  halászati  központja,  különösen  a  tonhal  halászata  volt  jelentős.  A  nagy  zsákmány  miatt  sok  kalóztámadás  is  érte  őket,  így  kénytelenek  voltak  védekezni,  építettek  hát  egy  erődöt.
    Ma  már  természetesen  itt  is  az  üdültetés  a  fő  jövedelemszerző  tevékenység.  Tengerpart,  strand,  csónakok,  éttermek, hangulat...  no  de  meséljenek  inkább a  képek !

tengerpart

nyomok a homokban

égbolt

 

Templom a tengerparton

azulejo

utca névtábla

Pipa  vendéglő

  

    A  sok  séta  fáradalmait  kipihenni  leültünk  egy  parkban,  a pálmafák  árnyékába.  A  park  teraszként  nézett a  tengerre, a  padról - mint  egy  páholyból - láttuk  az  előttünk  elterülő  homokos  partot, a z  óceán  hullámait  és  a  messzeségbe  vesző nagy  kékséget.  Nem  volt  könnyű  elszakadni  ettől  a  látványtól,  de  a  gyomrunk  már  nagyon  követelőzött.
    Némi  tanakodás  után  hazafelé  indultunk, otthon  kicsit  felfrissítettük  magunkat  a  kirándulás  után, majd  lementünk  az  egyik  vendéglőbe  vacsorázni.  Olyan  kellemes  volt  az  idő,  hogy  a  teraszon  lehetett  helyet  foglalni,  kardigán  nélkül,  nyári  ruhában. Természetesen  halat  rendeltünk és jó portugál  bort  ittunk  hozzá.
    Közben  leszállt  az  este,  a  medence  vizében  tükröződtek  a  fények, az  égen  ragyogtak a  csillagok,  valóban  stílusos  befejezése  volt  egy  szép  nyári  napnak.