Hazafelé

                                      A  sokat emlegetett Vasco da Gama-híd
                                       
      A portugáliai nyaralás utolsó napjára ébredtünk. Nem kellett sietnünk, kényelmesen megreggeliztünk, készítettünk egy kis útravalót, aztán rendet csináltunk a konyhában. Lehúztuk az ágyneműt, hogy könnyítsük a szobaasszonyok dolgát, összepakoltuk a maradék holminkat, aztán kihurcoltuk a csomagokat az autóba. 
      Még egy utolsó pillantást vetettünk a teraszról a környékre, tudván, hogy ide nemigen jövünk már többször. ( Mindenhonnan így búcsúzom, de szerencsére nem mindig így történik, de ez egy másik történet.)
      A recepción nagyon hamar végeztünk, igazán kedvesek és gyorsak voltak, jó emlékeink vannak a portugál vendéglátókról.
     Gondtalanul indultunk útnak, úton lenni jó, az idő szép, nem kell túlságosan sietni, a gép majd csak délután indul, kellemes utazásnak néztünk elébe. Ez a felszabadult érzés csak addig tartott, míg a parti útról fel nem értünk az autópályára. Néhány kilométer után megjelentek az első ködfoszlányok és ahogy egyre beljebb értünk az ország belseje felé, a köd is mind sűrűbbé vált. Férjem nem szokott megijedni egy kis ködtől, van tapasztalata az ilyen autózásban. Inkább csak én aggódtam, mert azért más ez otthon, az ismerős vidéken, és más egy idegen országban. Így aztán nem sokat láttunk a tájból, pedig előre örültem, hogy kipihenten milyen jól körülnézek majd búcsúzóul.
     A köd még akkor is tartott, amikor felértünk a Vasco da Gama - hídra. Ott már bizony forgalom is volt, figyelni  is kellett, melyik sáv hova visz. Nagyon elégedettek voltunk magunkkal, hogy sikerült megtalálnunk a repülőtérre vezető utat, mindaddig, míg nem konstatáltam, hogy túlmentünk a leágazáson. (Mert az én feladatom lett volna, hogy navigáljak, de későn vettem észre a kiírást.)
    Nosza, vissza kellene fordulni, de már valami külvárosban jártunk, sok-sok sáv ment mindenfelé, vajon melyik lesz a jó. Lementünk egy lehajtón, hogy rendezzük sorainkat. Egy lakótelepre jutottunk, itt leparkoltunk. Térképünk nem volt, mert az útikönyvben persze csak a belső területek vannak benne.
    Egy kicsit kifújtuk magunkat, aztán szemügyre vettük a terepet és elindultunk visszafelé. Jó irányba indultunk, megtaláltuk a repülőteret, minden jó, ha a vége jó.
    Természetesen még le kellett adni a kocsit, de az teljesen simán ment, olyannyira, hogy már nem is emlékszem rá, hogyan is volt.
    A repülőtéren iszonyú zsúfoltság volt, rengeteg ember, zaj, nyüzsgés. Itt nem repülőtársaságok szerint van a becsekkolás, hanem mindenki egyszerre áll a sorba, érkezési sorrendben járul a pulthoz és ott bármelyik helyről bármelyik járatra be lehet jelentkezni. Így azért elég gyorsan halad a több sorban várakozó tömeg előre, de amíg nem látja át az ember a rendszert, bizony riasztónak látszik.
    A sor elején egy hivatalos ember tart rendet és időnként kedélyesen elkiáltja magát, hogy az időben legközelebb induló járatok utasai menjenek soron kívül előre. A látszólagos káosz ellenére nagyon flottul ment a dolog.
    Aztán már csak a szokásos dolgok : a benti csellengés, egy kis szendvics, kávé, boltok nézegetése , aztán a kapu megkeresése, végül a beszállás. 
    Az út minden különösebb esemény nélkül zajlott, szerencsésen megérkeztünk. Nagyon szép leszállásunk volt, gyönyörű volt az esti, kivilágított  Budapest. Elég sokszor repültünk  már, de ilyen szép érkezésünk még nem is volt.
    Kilépve a repülőtér épületéből aztán szembesültünk azzal, amit elméletben ugyan tudtunk, de egy hétre elfelejtettük - októberben Magyarországon már valóban csípős az esti levegő.
    Hamarosan jött a kisbusz, néhány perc alatt már a parkolóban voltunk, egy óra múlva pedig már a cicáink köszöntöttek bennünket a házunk lépcsőjén.
    Itthon aztán visszacsöppentünk a mókuskerékbe, de az utazási emlékek még hetekig-hónapokig muníciót adnak az őszi-téli hétköznapok szürkesége ellen. Nézegetjük a fotókat, a videót, készítünk néhány jellegzetes ételt, zenét hallgatunk, újra felidézzük a mediterrán hangulatot.
    Persze tudjuk, hogy csak egy pici szeletét láttuk az országnak, de legalább lesz miért újra útra kelni, hogy a kimaradt szépségeket is megláthassuk. Majd egyszer, ha az élet kacskaringói úgy kanyarognak.

Lisszaboni repülőtér

A híd egy másik szögből