Hazafelé

                                      A  sokat emlegetett Vasco da Gama-híd
                                       
      A portugáliai nyaralás utolsó napjára ébredtünk. Nem kellett sietnünk, kényelmesen megreggeliztünk, készítettünk egy kis útravalót, aztán rendet csináltunk a konyhában. Lehúztuk az ágyneműt, hogy könnyítsük a szobaasszonyok dolgát, összepakoltuk a maradék holminkat, aztán kihurcoltuk a csomagokat az autóba. 
      Még egy utolsó pillantást vetettünk a teraszról a környékre, tudván, hogy ide nemigen jövünk már többször. ( Mindenhonnan így búcsúzom, de szerencsére nem mindig így történik, de ez egy másik történet.)
      A recepción nagyon hamar végeztünk, igazán kedvesek és gyorsak voltak, jó emlékeink vannak a portugál vendéglátókról.
     Gondtalanul indultunk útnak, úton lenni jó, az idő szép, nem kell túlságosan sietni, a gép majd csak délután indul, kellemes utazásnak néztünk elébe. Ez a felszabadult érzés csak addig tartott, míg a parti útról fel nem értünk az autópályára. Néhány kilométer után megjelentek az első ködfoszlányok és ahogy egyre beljebb értünk az ország belseje felé, a köd is mind sűrűbbé vált. Férjem nem szokott megijedni egy kis ködtől, van tapasztalata az ilyen autózásban. Inkább csak én aggódtam, mert azért más ez otthon, az ismerős vidéken, és más egy idegen országban. Így aztán nem sokat láttunk a tájból, pedig előre örültem, hogy kipihenten milyen jól körülnézek majd búcsúzóul.
     A köd még akkor is tartott, amikor felértünk a Vasco da Gama - hídra. Ott már bizony forgalom is volt, figyelni  is kellett, melyik sáv hova visz. Nagyon elégedettek voltunk magunkkal, hogy sikerült megtalálnunk a repülőtérre vezető utat, mindaddig, míg nem konstatáltam, hogy túlmentünk a leágazáson. (Mert az én feladatom lett volna, hogy navigáljak, de későn vettem észre a kiírást.)
    Nosza, vissza kellene fordulni, de már valami külvárosban jártunk, sok-sok sáv ment mindenfelé, vajon melyik lesz a jó. Lementünk egy lehajtón, hogy rendezzük sorainkat. Egy lakótelepre jutottunk, itt leparkoltunk. Térképünk nem volt, mert az útikönyvben persze csak a belső területek vannak benne.
    Egy kicsit kifújtuk magunkat, aztán szemügyre vettük a terepet és elindultunk visszafelé. Jó irányba indultunk, megtaláltuk a repülőteret, minden jó, ha a vége jó.
    Természetesen még le kellett adni a kocsit, de az teljesen simán ment, olyannyira, hogy már nem is emlékszem rá, hogyan is volt.
    A repülőtéren iszonyú zsúfoltság volt, rengeteg ember, zaj, nyüzsgés. Itt nem repülőtársaságok szerint van a becsekkolás, hanem mindenki egyszerre áll a sorba, érkezési sorrendben járul a pulthoz és ott bármelyik helyről bármelyik járatra be lehet jelentkezni. Így azért elég gyorsan halad a több sorban várakozó tömeg előre, de amíg nem látja át az ember a rendszert, bizony riasztónak látszik.
    A sor elején egy hivatalos ember tart rendet és időnként kedélyesen elkiáltja magát, hogy az időben legközelebb induló járatok utasai menjenek soron kívül előre. A látszólagos káosz ellenére nagyon flottul ment a dolog.
    Aztán már csak a szokásos dolgok : a benti csellengés, egy kis szendvics, kávé, boltok nézegetése , aztán a kapu megkeresése, végül a beszállás. 
    Az út minden különösebb esemény nélkül zajlott, szerencsésen megérkeztünk. Nagyon szép leszállásunk volt, gyönyörű volt az esti, kivilágított  Budapest. Elég sokszor repültünk  már, de ilyen szép érkezésünk még nem is volt.
    Kilépve a repülőtér épületéből aztán szembesültünk azzal, amit elméletben ugyan tudtunk, de egy hétre elfelejtettük - októberben Magyarországon már valóban csípős az esti levegő.
    Hamarosan jött a kisbusz, néhány perc alatt már a parkolóban voltunk, egy óra múlva pedig már a cicáink köszöntöttek bennünket a házunk lépcsőjén.
    Itthon aztán visszacsöppentünk a mókuskerékbe, de az utazási emlékek még hetekig-hónapokig muníciót adnak az őszi-téli hétköznapok szürkesége ellen. Nézegetjük a fotókat, a videót, készítünk néhány jellegzetes ételt, zenét hallgatunk, újra felidézzük a mediterrán hangulatot.
    Persze tudjuk, hogy csak egy pici szeletét láttuk az országnak, de legalább lesz miért újra útra kelni, hogy a kimaradt szépségeket is megláthassuk. Majd egyszer, ha az élet kacskaringói úgy kanyarognak.

Lisszaboni repülőtér

A híd egy másik szemszögből

                             

Őszi nyaralás, 1.nap

     Vegyes érzésekkel indultunk el erre a koraőszi üdülésre, eddig nyaralni általában nyáron szoktunk. Ugyanakkor ígéretesnek tűnt, hogy itt hagyva a beköszöntő hűvös, őszies időt, még egy kis nyarat lopjunk magunknak. Kora hajnalban, nyirkos hidegben indultunk itthonról, de legalább az eső nem esett. 1/4 5 körül érkeztünk a parkolóba, ahogy előre jeleztük is. Onnan a kisbusszal átmentünk a reptérre (2A). Elég korán érkeztünk, még várni kellett jócskán. Minden simán és gördülékenyen zajlott, csak a biztonsági kapu nálam jelzett, így aztán végigvizsgáltak, ahogy azt kell. A cipőt is le kellett venni. Persze, nem volt  nálam semmi, ami tilos lett volna.

   A repülőn jó helyünk volt, ablak mellett, jól lehetett látni. Nagyon szeretek repülni, felülről nézni a térképszerű tájat. Még sötét volt, amikor felszálltunk, lent sok-sok apró fény mutatta a lakott helyeket, lehetett találgatni, hol járunk. A gépen voltak monitorok. a reklámfilmek mellett időnként a térképet is mutatták, így láthattuk a repülési adatokat ( magasság, külső hőmérséklet) és a gép útvonalát.

 Csodás, felhőtlen volt az idő, ennyire zavartalanul talán még nem is láttam Európát így felülről. Persze közben zajlott az élet, ettünk, ittunk, kávéztunk, a monitort is néztük (-néztem, mert divatbemutatót vetítettek-).     Egyszer csak kitekintve azt vettem észre, hogy a Riviéra, a Cote d' Azur felett vagyunk. Majd kiesett a szemem, úgy próbáltam eligazodni a lenti tájon. Aztán átrepültünk Barcelona fölött, majd lefelé a spanyol partok mellett, és befordulva a szárazföld felé, célba vettük Lisszabont. Még jó sokat kellett azért repülni, míg átszeltük a félszigetet, hihetetlen szép és érdekes volt látni a hegyeket, a kanyargó folyókat,  valahol közben sok-sok tavat. A végén volt az igazi, amikor Lisszabon fölé érve, túlrepülve, messze az óceán fölé, majd visszakanyarodva landoltunk, közben szinte súroltuk a házak tetejét, s remekül látszott a Vasco da Gama híd, ami egyszerűen csodálatos volt fentről.

  Sima landolás után a szokásos dolgok következtek,  besétáltunk, a csomagok viszonylag hamar megérkeztek, mehettünk utunkra. Na, addigra már egy kicsit éreztük a korai kelés hatását, gondoltuk, iszunk egy kávét, mielőtt az autó-kölcsönzés nehéz feladatához fognánk. Először is egy kicsit körül kellett nézni, hogy mi merre van, mert elég nagy a repülőtér, és rengeteg ember nyüzsgött össze-vissza. Szerencsére jól ki volt írva minden,  nem volt nehéz tájékozódni. Az autókölcsönzést sem először csináltuk, de azért mindig izgalmas, hogyan értjük meg egymást az ügyintézővel, milyen autót kapunk, stb. Végül mindig jól alakulnak a dolgok. Kis kocsit kértünk, egy Toyota Yaris lett az utitársunk erre a hétre. Ilyen még eddig úgyse volt.

   Elindultunk, s két perc múlva egy 4 sávos körforgalomban találtuk magunkat, ahol közben lámpák is voltak, és egyelőre azt sem tudtuk, merre akarunk menni. Itthon ugyan megnéztük természetesen a térképet, ki is nyomtattuk, meg terv is volt, hogy merre kell majd menni, de a valóság persze más. Néztem a táblákat, mert az az én dolgom, és elindultunk dél felé, az autópálya felé. Nem is volt semmi baj, csak ez nem az a pálya volt, amit a férjem kinézett, de végül tökéletes volt, mert a Vasco da Gama  hídon keresztül vezetett. Így, bár nem terveztük, de ezt a nevezetességet mégis láttuk, sőt ki is próbáltuk. Jó hosszú..

  Mentünk, mendegéltünk, közben jó meleg volt, tűzött a nap, merthogy dél körül járt az idő. Úgy döntöttünk, hogy most már egyenesben vagyunk, megállunk egy kicsit pihenni. Aztán még vagy kétszer hasonlóképpen. Kezdtük nagyon fáradtnak érezni magunkat, fel kellett egy kicsit frissülni közben, ráértünk, nem kellett sietni. Nagyon élveztem volna az utat, ha a szemem nem égett volna annyira az álmosságtól és a szikrázó napsütéstől. Bár ugye mi akartunk napsütéses, meleg helyre utazni, egy szavunk se lehetett az időjárásra. Egy új országot felfedezni, még ha csak egy hét nyaralás idejére is, felületesen, nagyon izgalmas dolog. Ebbe beletartoznak nemcsak a nevezetességek, hanem olyan hétköznapi dolgok, mint a közlekedés, a vásárlás, a táj, az útjelző táblák.

   240 -250 km megtétele után megérkeztünk Albufeirába. Viszonylag könnyen megtaláltuk a szállásunkat, ami nagy megkönnyebbülést jelentett. ( Merthogy ez nem mindig sikerült ilyen egyszerűen.)

                                                       Albufeira, kilátás a teraszról

Őszi nyaralás

 

 

    Már lassan két hete, hogy visszajöttünk az októberi nyaralásból, lassan letisztulnak az emlékek, visszailleszkedünk a mindennapokba. Igazán szerencsénk volt, még itthon is egész jó idő volt, amikor elmentünk, ott pedig ragyogó nyár fogadott bennünket. Közben itthon elromlott az idő, dehát azt mi tudomásul sem vettük, oly távoli volt a hétköznapok világa. 

    Hol is voltunk ?  Albufeira tenger (ill. óceán-)parti nyaralóhely Portugáliában, Algarve-ban.Tipikus üdülőhely, sok turistával, vendéglővel, szuvenír-bolttal, és tengerparttal, homokos stranddal, kék éggel, fehér házakkal. Igen nemzetközi a nyaraló-közönség, sok az angol, de gyakori a francia szó is.  A portugálok , mint vendéglátók, nagyon kedves és figyelmes emberek, természetesen mindenki tud angolul, aki kapcsolatba kerül a vendégekkel. (Ilyenkor egy kicsit mindig szégyenkezem, mert ezt én nem mondhatom el magamról.)  Nem komoly mentség, hogy annak idején még nem az angolt favorizálták az iskolában. Azért elboldogulunk , a legszükségesebb dolgokat el tudjuk intézni, végülis elég rutinos utazók vagyunk már, de azért mindig izgalmas a dolog.

   Kezdődik mindjárt a készülődéssel, tájékozódással, mit is lehet tudni a helyről, ahová megyünk, milyen az időjárás, milyen a környezet, milyenek a szokások. Mivel a szállás többnyire nívós, amiatt nem szoktunk aggódni, de az utazás azért általában tartogat izgalmat, és ahogy telnek az évek, egyre jobban elfáradunk , mire odaérünk. Ugyanakkor én nagyon élvezem az út minden pillanatát,  még a várakozást is, akár a repülőtéren, akár máshol.

    Ennyit előljáróban, majd folytatom.

Szüret

     Megpróbálom felidézni az elmúlt hét eseményeit, de már ilyen rövid idő is elmossa a dolgokat. Ha már címnek a szüretet írtam, kezdem azzal. Csütörtökön szántuk rá magunkat, hogy leszedjük a fehér szőlőt.

Apa szerdán előkészítette a szükséges dolgokat, majd csütörtökön kb.1/2 10-kor elindultunk. Gyönyörű idő volt, kellemes volt így dolgozni. Körös-körül már látszik, hogy megjött az ősz, a levelek, a fények már ősziesek. 

A tavalyinál valamivel több lett a termés, így kb.1/2 3 lett, mire végeztünk. A sok hajladozástól, guggolástól jól elfáradt a derekam, látszik, hogy nem végzek gyakran ilyen jellegű munkát. 

Jó volt egy kicsit kint lenni, kiszabadulni a mindennapi rutinból. Persze addig Á-nak kellett helytállnia a vártán.

 

 

     Ettünk édes zamatos szőlőt, a must is finom lett, bár a fokoló szerint csak 19 fokos. Én édesebbnek éreztem, de ez szubjektív vélemény. Majd meglátjuk, milyen bor lesz belőle. 

     Fotóztunk is , megpróbálok néhány képet feltenni.

     Íme.