Hazafelé

                                      A  sokat emlegetett Vasco da Gama-híd
                                       
      A portugáliai nyaralás utolsó napjára ébredtünk. Nem kellett sietnünk, kényelmesen megreggeliztünk, készítettünk egy kis útravalót, aztán rendet csináltunk a konyhában. Lehúztuk az ágyneműt, hogy könnyítsük a szobaasszonyok dolgát, összepakoltuk a maradék holminkat, aztán kihurcoltuk a csomagokat az autóba. 
      Még egy utolsó pillantást vetettünk a teraszról a környékre, tudván, hogy ide nemigen jövünk már többször. ( Mindenhonnan így búcsúzom, de szerencsére nem mindig így történik, de ez egy másik történet.)
      A recepción nagyon hamar végeztünk, igazán kedvesek és gyorsak voltak, jó emlékeink vannak a portugál vendéglátókról.
     Gondtalanul indultunk útnak, úton lenni jó, az idő szép, nem kell túlságosan sietni, a gép majd csak délután indul, kellemes utazásnak néztünk elébe. Ez a felszabadult érzés csak addig tartott, míg a parti útról fel nem értünk az autópályára. Néhány kilométer után megjelentek az első ködfoszlányok és ahogy egyre beljebb értünk az ország belseje felé, a köd is mind sűrűbbé vált. Férjem nem szokott megijedni egy kis ködtől, van tapasztalata az ilyen autózásban. Inkább csak én aggódtam, mert azért más ez otthon, az ismerős vidéken, és más egy idegen országban. Így aztán nem sokat láttunk a tájból, pedig előre örültem, hogy kipihenten milyen jól körülnézek majd búcsúzóul.
     A köd még akkor is tartott, amikor felértünk a Vasco da Gama - hídra. Ott már bizony forgalom is volt, figyelni  is kellett, melyik sáv hova visz. Nagyon elégedettek voltunk magunkkal, hogy sikerült megtalálnunk a repülőtérre vezető utat, mindaddig, míg nem konstatáltam, hogy túlmentünk a leágazáson. (Mert az én feladatom lett volna, hogy navigáljak, de későn vettem észre a kiírást.)
    Nosza, vissza kellene fordulni, de már valami külvárosban jártunk, sok-sok sáv ment mindenfelé, vajon melyik lesz a jó. Lementünk egy lehajtón, hogy rendezzük sorainkat. Egy lakótelepre jutottunk, itt leparkoltunk. Térképünk nem volt, mert az útikönyvben persze csak a belső területek vannak benne.
    Egy kicsit kifújtuk magunkat, aztán szemügyre vettük a terepet és elindultunk visszafelé. Jó irányba indultunk, megtaláltuk a repülőteret, minden jó, ha a vége jó.
    Természetesen még le kellett adni a kocsit, de az teljesen simán ment, olyannyira, hogy már nem is emlékszem rá, hogyan is volt.
    A repülőtéren iszonyú zsúfoltság volt, rengeteg ember, zaj, nyüzsgés. Itt nem repülőtársaságok szerint van a becsekkolás, hanem mindenki egyszerre áll a sorba, érkezési sorrendben járul a pulthoz és ott bármelyik helyről bármelyik járatra be lehet jelentkezni. Így azért elég gyorsan halad a több sorban várakozó tömeg előre, de amíg nem látja át az ember a rendszert, bizony riasztónak látszik.
    A sor elején egy hivatalos ember tart rendet és időnként kedélyesen elkiáltja magát, hogy az időben legközelebb induló járatok utasai menjenek soron kívül előre. A látszólagos káosz ellenére nagyon flottul ment a dolog.
    Aztán már csak a szokásos dolgok : a benti csellengés, egy kis szendvics, kávé, boltok nézegetése , aztán a kapu megkeresése, végül a beszállás. 
    Az út minden különösebb esemény nélkül zajlott, szerencsésen megérkeztünk. Nagyon szép leszállásunk volt, gyönyörű volt az esti, kivilágított  Budapest. Elég sokszor repültünk  már, de ilyen szép érkezésünk még nem is volt.
    Kilépve a repülőtér épületéből aztán szembesültünk azzal, amit elméletben ugyan tudtunk, de egy hétre elfelejtettük - októberben Magyarországon már valóban csípős az esti levegő.
    Hamarosan jött a kisbusz, néhány perc alatt már a parkolóban voltunk, egy óra múlva pedig már a cicáink köszöntöttek bennünket a házunk lépcsőjén.
    Itthon aztán visszacsöppentünk a mókuskerékbe, de az utazási emlékek még hetekig-hónapokig muníciót adnak az őszi-téli hétköznapok szürkesége ellen. Nézegetjük a fotókat, a videót, készítünk néhány jellegzetes ételt, zenét hallgatunk, újra felidézzük a mediterrán hangulatot.
    Persze tudjuk, hogy csak egy pici szeletét láttuk az országnak, de legalább lesz miért újra útra kelni, hogy a kimaradt szépségeket is megláthassuk. Majd egyszer, ha az élet kacskaringói úgy kanyarognak.

Lisszaboni repülőtér

A híd egy másik szemszögből

                             

Őszi nyaralás, 1.nap

     Vegyes érzésekkel indultunk el erre a koraőszi üdülésre, eddig nyaralni általában nyáron szoktunk. Ugyanakkor ígéretesnek tűnt, hogy itt hagyva a beköszöntő hűvös, őszies időt, még egy kis nyarat lopjunk magunknak. Kora hajnalban, nyirkos hidegben indultunk itthonról, de legalább az eső nem esett. 1/4 5 körül érkeztünk a parkolóba, ahogy előre jeleztük is. Onnan a kisbusszal átmentünk a reptérre (2A). Elég korán érkeztünk, még várni kellett jócskán. Minden simán és gördülékenyen zajlott, csak a biztonsági kapu nálam jelzett, így aztán végigvizsgáltak, ahogy azt kell. A cipőt is le kellett venni. Persze, nem volt  nálam semmi, ami tilos lett volna.

   A repülőn jó helyünk volt, ablak mellett, jól lehetett látni. Nagyon szeretek repülni, felülről nézni a térképszerű tájat. Még sötét volt, amikor felszálltunk, lent sok-sok apró fény mutatta a lakott helyeket, lehetett találgatni, hol járunk. A gépen voltak monitorok. a reklámfilmek mellett időnként a térképet is mutatták, így láthattuk a repülési adatokat ( magasság, külső hőmérséklet) és a gép útvonalát.

 Csodás, felhőtlen volt az idő, ennyire zavartalanul talán még nem is láttam Európát így felülről. Persze közben zajlott az élet, ettünk, ittunk, kávéztunk, a monitort is néztük (-néztem, mert divatbemutatót vetítettek-).     Egyszer csak kitekintve azt vettem észre, hogy a Riviéra, a Cote d' Azur felett vagyunk. Majd kiesett a szemem, úgy próbáltam eligazodni a lenti tájon. Aztán átrepültünk Barcelona fölött, majd lefelé a spanyol partok mellett, és befordulva a szárazföld felé, célba vettük Lisszabont. Még jó sokat kellett azért repülni, míg átszeltük a félszigetet, hihetetlen szép és érdekes volt látni a hegyeket, a kanyargó folyókat,  valahol közben sok-sok tavat. A végén volt az igazi, amikor Lisszabon fölé érve, túlrepülve, messze az óceán fölé, majd visszakanyarodva landoltunk, közben szinte súroltuk a házak tetejét, s remekül látszott a Vasco da Gama híd, ami egyszerűen csodálatos volt fentről.

  Sima landolás után a szokásos dolgok következtek,  besétáltunk, a csomagok viszonylag hamar megérkeztek, mehettünk utunkra. Na, addigra már egy kicsit éreztük a korai kelés hatását, gondoltuk, iszunk egy kávét, mielőtt az autó-kölcsönzés nehéz feladatához fognánk. Először is egy kicsit körül kellett nézni, hogy mi merre van, mert elég nagy a repülőtér, és rengeteg ember nyüzsgött össze-vissza. Szerencsére jól ki volt írva minden,  nem volt nehéz tájékozódni. Az autókölcsönzést sem először csináltuk, de azért mindig izgalmas, hogyan értjük meg egymást az ügyintézővel, milyen autót kapunk, stb. Végül mindig jól alakulnak a dolgok. Kis kocsit kértünk, egy Toyota Yaris lett az utitársunk erre a hétre. Ilyen még eddig úgyse volt.

   Elindultunk, s két perc múlva egy 4 sávos körforgalomban találtuk magunkat, ahol közben lámpák is voltak, és egyelőre azt sem tudtuk, merre akarunk menni. Itthon ugyan megnéztük természetesen a térképet, ki is nyomtattuk, meg terv is volt, hogy merre kell majd menni, de a valóság persze más. Néztem a táblákat, mert az az én dolgom, és elindultunk dél felé, az autópálya felé. Nem is volt semmi baj, csak ez nem az a pálya volt, amit a férjem kinézett, de végül tökéletes volt, mert a Vasco da Gama  hídon keresztül vezetett. Így, bár nem terveztük, de ezt a nevezetességet mégis láttuk, sőt ki is próbáltuk. Jó hosszú..

  Mentünk, mendegéltünk, közben jó meleg volt, tűzött a nap, merthogy dél körül járt az idő. Úgy döntöttünk, hogy most már egyenesben vagyunk, megállunk egy kicsit pihenni. Aztán még vagy kétszer hasonlóképpen. Kezdtük nagyon fáradtnak érezni magunkat, fel kellett egy kicsit frissülni közben, ráértünk, nem kellett sietni. Nagyon élveztem volna az utat, ha a szemem nem égett volna annyira az álmosságtól és a szikrázó napsütéstől. Bár ugye mi akartunk napsütéses, meleg helyre utazni, egy szavunk se lehetett az időjárásra. Egy új országot felfedezni, még ha csak egy hét nyaralás idejére is, felületesen, nagyon izgalmas dolog. Ebbe beletartoznak nemcsak a nevezetességek, hanem olyan hétköznapi dolgok, mint a közlekedés, a vásárlás, a táj, az útjelző táblák.

   240 -250 km megtétele után megérkeztünk Albufeirába. Viszonylag könnyen megtaláltuk a szállásunkat, ami nagy megkönnyebbülést jelentett. ( Merthogy ez nem mindig sikerült ilyen egyszerűen.)

                                                       Albufeira, kilátás a teraszról

Elrepült

    

 Mindkét értelmében használható a szó, hiszen az idő is gyorsan elrepült, és a repülő is , konkrétan.

Időrendben haladva: a Várnál hagytam abba, a Mesterségek Ünnepénél. Sok feljegyezni való nincs is róla; a szokásos program szerint zajlott, azaz vásári hangulat, hőség, fárasztó téblábolás, de azért mégis kellemes nyári időtöltés. Ezeket most nem én éltem át, hanem É. mesélte, ezért csak közvetve értesültem a dolgokról. Judittal voltak fönt, igyekeztek  árnyékban maradni, mert nagyon tűzött a nap (mily meglepő augusztusban), de még így is sikerült egy kicsit lepirulnia. Annyira nem volt vészes, egy kis Irix segített rajta ( nem is ártott volna egy kis színt szereznie, kint úgysincs rá igazán lehetősége.)

Képeket se igen készítettek, csak néhányat a jurtáról.

Egy kis vásárfia is sikerült, pontosabban egy blúz és két szoknya, nekem is tetszenek.

Fáradalmaikat a nézőtéren pihenték ki, már amennyire, mert É.-nek megfájdult a háta-nyaka-válla, így a lepirulás mellett ezt is kúrálgatni kellett. ( Ma beszéltem vele Skype-on, még mindig fáj egy kicsit.) Tehát ez volt pénteken.

Szombaton apa érte ment, én pedig itthon főzőcskéztem. Kicsit furcsa szombat-vasárnapi hangulat volt, tekintettel az ünnepre.

Este megnéztük a tűzijátékot, persze a TV-ben. Maga a tűzijáték szép lett volna, de az adás, a közvetítés szinte élvezhetetlen. Aztán megnéztük az 50-es években készült Lúdas Matyi c. filmet, az következett a műsorban. Az alapmű és a szereplők élvezetessé tették, de érzett az akkori korszak lenyomata is rajta.

Aztán É. pakolászott apai és anyai segítséggel, jól tele lett a bőrönd, hiszen a krakkói cuccok is itt voltak.

Vasárnap 1/2 9 körül indultunk itthonról, 3/4 10 körül értünk a repülőtérre. Persze még nem volt semmi kiírva, végül 1/4 11-től lehetett becsekkolni. A gép 1/4 1-kor indult, végül É. este 1/2 9-kor sms-ezett, hogy hazaért.

Másnap pedig mindenki ment dolgozni.

(Ennyit dióhéjban, csak az események szintjén.)

É. itthon

 Budapest, Keleti Pályaudvar

 Hosszú hónapok után végre hazaérkezett É.  Most nem repülővel jött, hanem vonattal. 

 

Krakkóban töltött több mint egy hetet az IFES világtalálkozón, majd egy kicsit Prágába is bekukkantott, vele tartott Penny is. (Ez volt szombat-vasárnap).

 

Végül hétfőn este fél hét helyett fél kilenckor futott be a vonat a Keletibe. A pályaudvar állapota megérne egy külön eszmefuttatást, összehasonlítva mondjuk a prágaival. Talán lesz idő, amikor visszanyeri régi szépségét, és elámulhatnak rajta az ideérkezők.

Így aztán tíz óra is elmúlt, mire hazaértünk, a mama addigra már persze már régen lefeküdt, így csak másnap találkoztak egymással.

Mi még megettük a kis kései vacsoránkat, szokás szerint a szertartásnak megfelelően - pörköltet galuskával - de nem kovászos, hanem csemege uborkával , amit É. kissé nehezményezett is.

 

Keddtől péntekig nem is történt túl sok érdekesség, én dolgoztam, meg magyaros ételeket főztem, É. pedig megpróbálta kialudni magát a világtalálkozó és az utazások fáradalmai után.

Szombaton jöttek Á.-ék ebédre (borsóleves Á. kívánságára, sült csirkecomb, krumpli, rizs, zöldségek, gyümölcstorta). Volt egy kis születésnapi köszöntés is, majd régi fényképek nézegetése. Aztán Á.-ék elmentek Toncsiért, mert másnap együtt indultak nyaralni Horvátországba, Trogir mellé.

 

Kedden É. és apa elővette a régen kiszabott fekete szoknyát, hátha lehet vele valamit kezdeni. Bizony-bizony bővebbre kellett igazítani. Nem tudom, elkészül-e a hét végéig.

 

Apa hétfőn is és ma is szakorvosi vizsgálatokon volt, ezzel jól el is ment a napja.

Este hét után indultak el Pestre, mert holnap jön a kéményseprő, ez igen "fontos esemény", be kell engedni. Judit is jön hozzánk, majd kitalálnak valami jó programot délutánra. Péntekre a Mesterségek ünnepe a Várban van tervbe véve, remélem, jó idejük lesz.

Kezdetnek ennyi, majd a folytatást igyekszem időben lejegyezni.