Hazaérkezés

 

...egy kis nyári vakációra

Liszt Ferenc repülőtér, érkezési oldal

Hazafelé

                                      A  sokat emlegetett Vasco da Gama-híd
                                       
      A portugáliai nyaralás utolsó napjára ébredtünk. Nem kellett sietnünk, kényelmesen megreggeliztünk, készítettünk egy kis útravalót, aztán rendet csináltunk a konyhában. Lehúztuk az ágyneműt, hogy könnyítsük a szobaasszonyok dolgát, összepakoltuk a maradék holminkat, aztán kihurcoltuk a csomagokat az autóba. 
      Még egy utolsó pillantást vetettünk a teraszról a környékre, tudván, hogy ide nemigen jövünk már többször. ( Mindenhonnan így búcsúzom, de szerencsére nem mindig így történik, de ez egy másik történet.)
      A recepción nagyon hamar végeztünk, igazán kedvesek és gyorsak voltak, jó emlékeink vannak a portugál vendéglátókról.
     Gondtalanul indultunk útnak, úton lenni jó, az idő szép, nem kell túlságosan sietni, a gép majd csak délután indul, kellemes utazásnak néztünk elébe. Ez a felszabadult érzés csak addig tartott, míg a parti útról fel nem értünk az autópályára. Néhány kilométer után megjelentek az első ködfoszlányok és ahogy egyre beljebb értünk az ország belseje felé, a köd is mind sűrűbbé vált. Férjem nem szokott megijedni egy kis ködtől, van tapasztalata az ilyen autózásban. Inkább csak én aggódtam, mert azért más ez otthon, az ismerős vidéken, és más egy idegen országban. Így aztán nem sokat láttunk a tájból, pedig előre örültem, hogy kipihenten milyen jól körülnézek majd búcsúzóul.
     A köd még akkor is tartott, amikor felértünk a Vasco da Gama - hídra. Ott már bizony forgalom is volt, figyelni  is kellett, melyik sáv hova visz. Nagyon elégedettek voltunk magunkkal, hogy sikerült megtalálnunk a repülőtérre vezető utat, mindaddig, míg nem konstatáltam, hogy túlmentünk a leágazáson. (Mert az én feladatom lett volna, hogy navigáljak, de későn vettem észre a kiírást.)
    Nosza, vissza kellene fordulni, de már valami külvárosban jártunk, sok-sok sáv ment mindenfelé, vajon melyik lesz a jó. Lementünk egy lehajtón, hogy rendezzük sorainkat. Egy lakótelepre jutottunk, itt leparkoltunk. Térképünk nem volt, mert az útikönyvben persze csak a belső területek vannak benne.
    Egy kicsit kifújtuk magunkat, aztán szemügyre vettük a terepet és elindultunk visszafelé. Jó irányba indultunk, megtaláltuk a repülőteret, minden jó, ha a vége jó.
    Természetesen még le kellett adni a kocsit, de az teljesen simán ment, olyannyira, hogy már nem is emlékszem rá, hogyan is volt.
    A repülőtéren iszonyú zsúfoltság volt, rengeteg ember, zaj, nyüzsgés. Itt nem repülőtársaságok szerint van a becsekkolás, hanem mindenki egyszerre áll a sorba, érkezési sorrendben járul a pulthoz és ott bármelyik helyről bármelyik járatra be lehet jelentkezni. Így azért elég gyorsan halad a több sorban várakozó tömeg előre, de amíg nem látja át az ember a rendszert, bizony riasztónak látszik.
    A sor elején egy hivatalos ember tart rendet és időnként kedélyesen elkiáltja magát, hogy az időben legközelebb induló járatok utasai menjenek soron kívül előre. A látszólagos káosz ellenére nagyon flottul ment a dolog.
    Aztán már csak a szokásos dolgok : a benti csellengés, egy kis szendvics, kávé, boltok nézegetése , aztán a kapu megkeresése, végül a beszállás. 
    Az út minden különösebb esemény nélkül zajlott, szerencsésen megérkeztünk. Nagyon szép leszállásunk volt, gyönyörű volt az esti, kivilágított  Budapest. Elég sokszor repültünk  már, de ilyen szép érkezésünk még nem is volt.
    Kilépve a repülőtér épületéből aztán szembesültünk azzal, amit elméletben ugyan tudtunk, de egy hétre elfelejtettük - októberben Magyarországon már valóban csípős az esti levegő.
    Hamarosan jött a kisbusz, néhány perc alatt már a parkolóban voltunk, egy óra múlva pedig már a cicáink köszöntöttek bennünket a házunk lépcsőjén.
    Itthon aztán visszacsöppentünk a mókuskerékbe, de az utazási emlékek még hetekig-hónapokig muníciót adnak az őszi-téli hétköznapok szürkesége ellen. Nézegetjük a fotókat, a videót, készítünk néhány jellegzetes ételt, zenét hallgatunk, újra felidézzük a mediterrán hangulatot.
    Persze tudjuk, hogy csak egy pici szeletét láttuk az országnak, de legalább lesz miért újra útra kelni, hogy a kimaradt szépségeket is megláthassuk. Majd egyszer, ha az élet kacskaringói úgy kanyarognak.

Lisszaboni repülőtér

A híd egy másik szemszögből

                             

Faro - 4.nap

     Ezen a napon keletre indultunk, Faro felderítését tűztük ki célul.  Faro Algarve székhelye, a Ria Formosa laguna mellett fekszik, az ország legdélibb pontja, kb.40000 lakosa van.  Hajdan fontos kikötő volt, ma is van hajókikötője természetesen, de sokkal jelentősebb a légikikötője.  Itt található ugyanis az  a repülőtér, ahová a turisták tízezrei érkeznek évente, hogy aztán 1-2 hétig élvezzék az algarvei nyaralás örömeit.
     A laguna már a paleolit időkben is vonzotta a vándorokat és az akkori időkben jelentősnek számító település alakult ki Ossonoba néven, mely fontos város volt még a rómaiak idejében is. A III. századtól kezdve, a vizigót időszakban püspöki székhely volt.
     A mór uralom alatt is megtartotta státusát, mint az Ibériai-félsziget délnyugati részének legfontosabb városa.
    A IX.században rövid ideig főváros is volt, ebben az időben kezdték a Santa Maria nevet használni. Aztán a város ura egy iszlám "törzsfőnök" lett, akit Hárum-nak hívtak, s innen kapta Faro a nevét ( ezt írják az okos irományok).
    A mórok 500 évig uralkodtak (ehhez képest a mi 150 éves török rabigánk nem is olyan sok), majd 1249-ben a keresztények, III.Afonso seregei foglalták el ( vagy vissza?) . Városfalai is ezekből az időkből valók. 
    Itt létesült az ország első nyomdája, az első itt nyomtatott könyv 1487-ből való.
    A XVI. sz.-ban indult hanyatlásnak, az 1755-ös tengerrengés itt is nagy károkat okozott, bár talán nem olyan mértékben, mint a partvidék többi részén.
    A városba vezető út mellett hosszan sorakoznak a külvárosi ipartelepek, elhaladunk a repülőtér mellett is, aztán az út bevezet a belvárosba, ahol természetesen nem könnyű parkolóhelyet találni. Mi természetesen a hályogkovács biztonságával beálltunk az első szabad helyre, amikor úgy döntöttünk, hogy már elég közel vagyunk a látnivalókhoz, és az autóból kiszállva néhány lépés után a kikötőnél találtuk magunkat. 
    A kikötő felett van az óváros, ahonnan barokkos városkapu vezet le a kikötő közelében lévő főtér felé. Itt áll a Ferreira de Almeida  - neves politikus - tiszteletére állított obeliszk. A parton van a Tengerészeti Múzeum, a tértől keletre pedig a barokk stílusú Irgalmas rendi templom található.
    A bájos óvárosban a  Rua do Município vezet fel a katedrálishoz, mely román és gótikus átmeneti stílusban épült 1251-ben, de az évszázadok során keletkezett sérülések miatt erről már csak a főkapu, néhány oszlop, a kápolna és a torony egyes részletei tanúskodnak. A javított, újjáépített részek az akkori kor építészetének megfelelően reneszánsz és barokk stílusúak.
    A katedrális által uralt tér szélén körben néhány fontos középület helyezkedik el, így a Püspöki palota és a Városháza is, benne a Ferreira de Almeida Múzeum.
    A katedrális mögötti kisebb - III.Afonso - téren van a Régészeti Múzeum és Kőtár, és van még a városban  Szépművészeti Múzeum és Népművészeti Múzeum is, valamint egyeteme is van. 
    Egy érdekesség a város múltjából : Earl of Essex 1596-ban kifosztotta a várost, és a püspöki könyvtárat magával vitte (Azért úgy látszik tudta, mit érdemes elvinni.) Később a könyveket az University of Oxford részére adományozta, most a Bodleian Könyvtárban találhatóak.

Kikötő

Városkapu

A városkapu boltozata

Utcatábla

Utcakép

Katedrális

Városháza

A katedrális a III. Afonso-tér felől

Háztetők

Légy üdvözölve, kedves látogató!

Utcakép

Régi ház, csempézett burkolattal

Teraszkorlát

Erkélyek sora

Kispad a ház előtt, egy kis hangulatos pihenő a séta során

Őszi nyaralás; megérkeztünk Portugáliába

 Lisszaboni repülőtér, érkezési oldal

A csomagokra várva