A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Algarve. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Algarve. Összes bejegyzés megjelenítése

2012. június 29., péntek

Hazafelé



                                      A  sokat emlegetett Vasco da Gama-híd
                                       
      A portugáliai nyaralás utolsó napjára ébredtünk. Nem kellett sietnünk, kényelmesen megreggeliztünk, készítettünk egy kis útravalót, aztán rendet csináltunk a konyhában. Lehúztuk az ágyneműt, hogy könnyítsük a szobaasszonyok dolgát, összepakoltuk a maradék holminkat, aztán kihurcoltuk a csomagokat az autóba. 
      Még egy utolsó pillantást vetettünk a teraszról a környékre, tudván, hogy ide nemigen jövünk már többször. ( Mindenhonnan így búcsúzom, de szerencsére nem mindig így történik, de ez egy másik történet.)
      A recepción nagyon hamar végeztünk, igazán kedvesek és gyorsak voltak, jó emlékeink vannak a portugál vendéglátókról.
     Gondtalanul indultunk útnak, úton lenni jó, az idő szép, nem kell túlságosan sietni, a gép majd csak délután indul, kellemes utazásnak néztünk elébe. Ez a felszabadult érzés csak addig tartott, míg a parti útról fel nem értünk az autópályára. Néhány kilométer után megjelentek az első ködfoszlányok és ahogy egyre beljebb értünk az ország belseje felé, a köd is mind sűrűbbé vált. Férjem nem szokott megijedni egy kis ködtől, van tapasztalata az ilyen autózásban. Inkább csak én aggódtam, mert azért más ez otthon, az ismerős vidéken, és más egy idegen országban. Így aztán nem sokat láttunk a tájból, pedig előre örültem, hogy kipihenten milyen jól körülnézek majd búcsúzóul.
     A köd még akkor is tartott, amikor felértünk a Vasco da Gama - hídra. Ott már bizony forgalom is volt, figyelni  is kellett, melyik sáv hova visz. Nagyon elégedettek voltunk magunkkal, hogy sikerült megtalálnunk a repülőtérre vezető utat, mindaddig, míg nem konstatáltam, hogy túlmentünk a leágazáson. (Mert az én feladatom lett volna, hogy navigáljak, de későn vettem észre a kiírást.)
    Nosza, vissza kellene fordulni, de már valami külvárosban jártunk, sok-sok sáv ment mindenfelé, vajon melyik lesz a jó. Lementünk egy lehajtón, hogy rendezzük sorainkat. Egy lakótelepre jutottunk, itt leparkoltunk. Térképünk nem volt, mert az útikönyvben persze csak a belső területek vannak benne.
    Egy kicsit kifújtuk magunkat, aztán szemügyre vettük a terepet és elindultunk visszafelé. Jó irányba indultunk, megtaláltuk a repülőteret, minden jó, ha a vége jó.
    Természetesen még le kellett adni a kocsit, de az teljesen simán ment, olyannyira, hogy már nem is emlékszem rá, hogyan is volt.
    A repülőtéren iszonyú zsúfoltság volt, rengeteg ember, zaj, nyüzsgés. Itt nem repülőtársaságok szerint van a becsekkolás, hanem mindenki egyszerre áll a sorba, érkezési sorrendben járul a pulthoz és ott bármelyik helyről bármelyik járatra be lehet jelentkezni. Így azért elég gyorsan halad a több sorban várakozó tömeg előre, de amíg nem látja át az ember a rendszert, bizony riasztónak látszik.
    A sor elején egy hivatalos ember tart rendet és időnként kedélyesen elkiáltja magát, hogy az időben legközelebb induló járatok utasai menjenek soron kívül előre. A látszólagos káosz ellenére nagyon flottul ment a dolog.
    Aztán már csak a szokásos dolgok : a benti csellengés, egy kis szendvics, kávé, boltok nézegetése , aztán a kapu megkeresése, végül a beszállás. 
    Az út minden különösebb esemény nélkül zajlott, szerencsésen megérkeztünk. Nagyon szép leszállásunk volt, gyönyörű volt az esti, kivilágított  Budapest. Elég sokszor repültünk  már, de ilyen szép érkezésünk még nem is volt.
    Kilépve a repülőtér épületéből aztán szembesültünk azzal, amit elméletben ugyan tudtunk, de egy hétre elfelejtettük - októberben Magyarországon már valóban csípős az esti levegő.
    Hamarosan jött a kisbusz, néhány perc alatt már a parkolóban voltunk, egy óra múlva pedig már a cicáink köszöntöttek bennünket a házunk lépcsőjén.
    Itthon aztán visszacsöppentünk a mókuskerékbe, de az utazási emlékek még hetekig-hónapokig muníciót adnak az őszi-téli hétköznapok szürkesége ellen. Nézegetjük a fotókat, a videót, készítünk néhány jellegzetes ételt, zenét hallgatunk, újra felidézzük a mediterrán hangulatot.
    Persze tudjuk, hogy csak egy pici szeletét láttuk az országnak, de legalább lesz miért újra útra kelni, hogy a kimaradt szépségeket is megláthassuk. Majd egyszer, ha az élet kacskaringói úgy kanyarognak.

Lisszaboni repülőtér


A híd egy másik szemszögből
                             

2012. április 10., kedd

Loule - 4. nap


    A városnézés közben persze megéheztünk, keresnünk kellett valami étkezőhelyet, de Faroban nem találtunk hirtelen.  Gondoltuk, elindulunk visszafelé, majd csak akad valahol egy étterem.               Természetesen nem ugyanazon az úton mentünk, amelyiken jöttünk, végül Loule-ban álltunk meg, és tényleg nagyon jó kis helyre tévedtünk.  Bementünk majdnem a központig, és épp egy "pizzaria" előtt találtunk parkolót.  Hangulatos terasza is volt,  enyhe árnyékkal,  virágokkal, nem túl sok vendéggel, itt aztán letelepedtünk.  Nagyon finom paellat és canellonit ettünk, frissen facsart almalevet ittunk,  figyelmes és kedves,  barátságos,  mondhatni családias volt a kiszolgálás, tökéletes volt.
   Aztán persze megnéztük a belvárost is.  Néhány szó a városkáról : kb.14000 lakosú, arabos jellegű település, ismert szőlőtermelő vidék központja.  Jellemzőek a teraszos házak, a díszes "kémények", amelyek valójában szellőző kürtők.  Plébániatemploma gótikus stílusban épült,  figyelemre méltó az Irgalmas-rendi templom Mánuel-stílusú kapuzata.
    Nem sok időt töltöttünk a városnézéssel,  csak 1-2 utcában jártunk.  Láttunk egy nagy szökőkutat meg egy kisebbet,  1-2 templomot,  egy udvarházat,  a vásárcsarnokot,  sétálóutcát a szokásos turistacsalogató boltokkal,  cukrászdát,  kávéházat - a járdán voltak kint asztalok,  székek,  és egy portugál költő szobra.             A  költő is egy asztalnál ült,  mintha vendég volna és éppen költene - verset, mi mást?  Az asztal mellett volt még másik szék is, le lehetett ülni a költő mellé. (Sajnos képet nem csináltunk.)
    Láttunk még két patikát,  egymástól kevesebb mint 250 méterre,  a kis folyón átvezető híd mellett pedig terméssel teli gránátalmafát.
    Ennyi fért ebbe a napba,  kellemesen elfáradtunk,  ideje volt hazafelé indulni.
    Néhány kép itt is készült :


Utcakép

Üzletház

Templom

Gyógyszertár

Vásárcsarnok

Szökőkút





2012. április 8., vasárnap

Faro - 4.nap

     Ezen a napon keletre indultunk, Faro felderítését tűztük ki célul.  Faro Algarve székhelye, a Ria Formosa laguna mellett fekszik, az ország legdélibb pontja, kb.40000 lakosa van.  Hajdan fontos kikötő volt, ma is van hajókikötője természetesen, de sokkal jelentősebb a légikikötője.  Itt található ugyanis az  a repülőtér, ahová a turisták tízezrei érkeznek évente, hogy aztán 1-2 hétig élvezzék az algarvei nyaralás örömeit.
     A laguna már a paleolit időkben is vonzotta a vándorokat és az akkori időkben jelentősnek számító település alakult ki Ossonoba néven, mely fontos város volt még a rómaiak idejében is. A III. századtól kezdve, a vizigót időszakban püspöki székhely volt.
     A mór uralom alatt is megtartotta státusát, mint az Ibériai-félsziget délnyugati részének legfontosabb városa.
    A IX.században rövid ideig főváros is volt, ebben az időben kezdték a Santa Maria nevet használni. Aztán a város ura egy iszlám "törzsfőnök" lett, akit Hárum-nak hívtak, s innen kapta Faro a nevét ( ezt írják az okos irományok).
    A mórok 500 évig uralkodtak (ehhez képest a mi 150 éves török rabigánk nem is olyan sok), majd 1249-ben a keresztények, III.Afonso seregei foglalták el ( vagy vissza?) . Városfalai is ezekből az időkből valók. 
    Itt létesült az ország első nyomdája, az első itt nyomtatott könyv 1487-ből való.
    A XVI. sz.-ban indult hanyatlásnak, az 1755-ös tengerrengés itt is nagy károkat okozott, bár talán nem olyan mértékben, mint a partvidék többi részén.
    A városba vezető út mellett hosszan sorakoznak a külvárosi ipartelepek, elhaladunk a repülőtér mellett is, aztán az út bevezet a belvárosba, ahol természetesen nem könnyű parkolóhelyet találni. Mi természetesen a hályogkovács biztonságával beálltunk az első szabad helyre, amikor úgy döntöttünk, hogy már elég közel vagyunk a látnivalókhoz, és az autóból kiszállva néhány lépés után a kikötőnél találtuk magunkat. 
    A kikötő felett van az óváros, ahonnan barokkos városkapu vezet le a kikötő közelében lévő főtér felé. Itt áll a Ferreira de Almeida  - neves politikus - tiszteletére állított obeliszk. A parton van a Tengerészeti Múzeum, a tértől keletre pedig a barokk stílusú Irgalmas rendi templom található.
    A bájos óvárosban a  Rua do Município vezet fel a katedrálishoz, mely román és gótikus átmeneti stílusban épült 1251-ben, de az évszázadok során keletkezett sérülések miatt erről már csak a főkapu, néhány oszlop, a kápolna és a torony egyes részletei tanúskodnak. A javított, újjáépített részek az akkori kor építészetének megfelelően reneszánsz és barokk stílusúak.
    A katedrális által uralt tér szélén körben néhány fontos középület helyezkedik el, így a Püspöki palota és a Városháza is, benne a Ferreira de Almeida Múzeum.
    A katedrális mögötti kisebb - III.Afonso - téren van a Régészeti Múzeum és Kőtár, és van még a városban  Szépművészeti Múzeum és Népművészeti Múzeum is, valamint egyeteme is van. 
    Egy érdekesség a város múltjából : Earl of Essex 1596-ban kifosztotta a várost, és a püspöki könyvtárat magával vitte (Azért úgy látszik tudta, mit érdemes elvinni.) Később a könyveket az University of Oxford részére adományozta, most a Bodleian Könyvtárban találhatóak.


Kikötő

Városkapu

A városkapu boltozata

Utcatábla

Utcakép

Katedrális

Városháza




A katedrális a III. Afonso-tér felől

Háztetők


Légy üdvözölve, kedves látogató!


Utcakép

Régi ház, csempézett burkolattal

Teraszkorlát

Erkélyek sora

Kispad a ház előtt, egy kis hangulatos pihenő a séta során

2012. április 6., péntek

Armacao de Pera -3. nap

   Hétfő  reggel  nem  keltünk túl korán, nem volt konkrét tervünk, hogy mit is csinálunk aznap.  Szép kényelmesen megreggeliztünk,  még egy kicsit üldögéltünk a teraszon, élveztük a délelőtti napsütést, a csendet, a laza semmit tevést.  Aztán eldöntöttük, hogy egy kicsit körülnézünk a vidéken, mégpedig nyugat felé indulva. Nem akartunk túl messze  menni, így aztán hamarosan  lekanyarodtunk  Armacao de Pera felé.
   Túl  sokat  nem  lehet  mesélni  erről  a  faluról, története  az  itt  szokásos:  lakói  halászattal  foglalkoztak,  lényegében  ez  volt  a  környék  halászati  központja,  különösen  a  tonhal  halászata  volt  jelentős.  A  nagy  zsákmány  miatt  sok  kalóztámadás  is  érte  őket,  így  kénytelenek  voltak  védekezni,  építettek  hát  egy  erődöt.
    Ma  már  természetesen  itt  is  az  üdültetés  a  fő  jövedelemszerző  tevékenység.  Tengerpart,  strand,  csónakok,  éttermek, hangulat...  no  de  meséljenek  inkább a  képek !


tengerpart

nyomok a homokban

égbolt

 
Templom a tengerparton


azulejo

utca névtábla



Pipa  vendéglő







  

    A  sok  séta  fáradalmait  kipihenni  leültünk  egy  parkban,  a pálmafák  árnyékába.  A  park  teraszként  nézett a  tengerre, a  padról - mint  egy  páholyból - láttuk  az  előttünk  elterülő  homokos  partot, az  óceán  hullámait  és  a  messzeségbe  vesző nagy  kékséget.  Nem  volt  könnyű  elszakadni  ettől  a  látványtól,  de  a  gyomrunk  már  nagyon  követelőzött.
    Némi  tanakodás  után  hazafelé  indultunk, otthon  kicsit  felfrissítettük  magunkat  a  kirándulás  után, majd  lementünk  az  egyik  vendéglőbe  vacsorázni.  Olyan  kellemes  volt  az  idő,  hogy  a  teraszon  lehetett  helyet  foglalni,  kardigán  nélkül,  nyári  ruhában. Természetesen  halat  rendeltünk és jó portugál  bort  ittunk  hozzá.
    Közben  leszállt  az  este,  a  medence  vizében  tükröződtek  a  fények, az  égen  ragyogtak a  csillagok,  valóban  stílusos  befejezése  volt  egy  szép  nyári  napnak. 

2012. március 31., szombat

Közbevetés

    Némileg elhanyagoltam szegény blogot, de vannak mentségeim. Egy kicsit beteg voltam, aztán fáradt voltam, aztán lusta voltam, aztán nem értem rá, aztán még ezer más történt. Majd egyszer azokról is írok, hogy ne felejtsem el. Most pedig Portugália következik, mert arra jó emlékezni.
     Portugália területe kb. akkora, mint Magyarországé, a lakosság száma is közel azonos. Az emberek hangulata ott is visszafogott, nem olyan életöröm teli, mint a többi mediterrán országban ( merthogy nem a Földközi-tenger, hanem az Atlanti-óceán hullámai verdesik? Ennek a portugál hangulatnak neve is van, úgy hívják : saudade - magyarra melankolikus elvágyódásnak fordítják. Állítólag ránk is a sírva-vigadás a jellemző.)
    Ezzel aztán a két ország hasonlósága véget is ér, mert mind a földrajza, természetvilága, történelme egészen más. Ezt viszont nem fejtem ki itt részletesen, akit érdekel az ország, úgyis utána néz. Úgyis csak sztereotípiákat tudnék írni, távirati stílusban, azt pedig mi sem szeretjük, ha rólunk úgy gondolkoznak mások. Mi nyaralni voltunk, tehát a déli részén jártunk, ott is a tipikus nyaraló-helyeken, így az ország valódi életébe, történelmi emlékeibe nem sok betekintést nyertünk.
     Algarve - az egykori Nyugat-Andalúzia kellemes klímájú, festői sziklás-fövenyes tengerpart, ahol az utóbbi néhány évtizedben a turizmus fellendülése miatt a  hangulatos falvak  modern üdülőhelyekké alakultak. Szerencsére a parttól távolabb még találunk kevésbé kommerciális,  arabos jellegű falvakat is..
     Földrajzi elhelyezkedése szerint Tunisszal, Szicíliával, Rodosszal fekszik egy magasságban. Évi napsütéses óráinak száma "hajszálpontosan" 3179! (irodalmi adat ), a hőmérséklet ritkán süllyed +10 C-fok alá. (Ezt ellenőriztük, mert egész télen figyeltük az időjárás-jelentésben az ottani értékeket, és mikor egész Európa didergett, ott akkor is  prímán sütött a nap, és tényleg 10 fok felett volt.)
     A 150 km hosszú part 50 üdülőhelye közül a legnépszerűbb Sagres, Praia de Luz, Lagos, Alvor, Praia de Rocha, Armacao de Pera, Albufeira, Faro és Armona szigete.

    Algarve az arabok emlékét őrzi, a Nyugat-Andalúzia nevet is ők adták neki. 538 éven át uralkodtak itt, volt idejük, hogy rányomják bélyegüket a táj arculatára. Érthető, hogy a helyi nyelv egész Európában itt őrzött meg legtöbbet az arab nyelvből. Innen terjedtek el a vízemelő gépek, a gémeskutak, a csempék.
    Jelentős az algarvei nép- és műköltészet, még ma is élnek a népi táncok, a fado, a fandango vagy az ünnepi corridinho, amelyet a lányok fekete ruhában járnak.






   Szinte ideális éghajlatával az országban Algarve a legnépszerűbb úticél. A fő vonzerőt természetesen a hosszan elnyúló, hol homokos, hol bizarr formájú sziklákkal szabdalt és barlangokat rejtő tengerpart jelenti, ahol aztán búvárkodni is lehet és érdemes.
   Az egyéb látnivalókat meghatározza, hogy az országnak ez a legdélebbi tartománya volt a legtovább mór fennhatóság alatt - egészen  a XIII. század végéig, emiatt itt érzékelhető leginkább az arab hatás.

2011. október 29., szombat

Őszi nyaralás

 
 
    Már lassan két hete, hogy visszajöttünk az októberi nyaralásból, lassan letisztulnak az emlékek, visszailleszkedünk a mindennapokba. Igazán szerencsénk volt, még itthon is egész jó idő volt, amikor elmentünk, ott pedig ragyogó nyár fogadott bennünket. Közben itthon elromlott az idő, dehát azt mi tudomásul sem vettük, oly távoli volt a hétköznapok világa. 
    Hol is voltunk ?  Albufeira tenger (ill. óceán-)parti nyaralóhely Portugáliában, Algarve-ban.Tipikus üdülőhely, sok turistával, vendéglővel, szuvenír-bolttal, és tengerparttal, homokos stranddal, kék éggel, fehér házakkal. Igen nemzetközi a nyaraló-közönség, sok az angol, de gyakori a francia szó is.  A portugálok , mint vendéglátók, nagyon kedves és figyelmes emberek, természetesen mindenki tud angolul, aki kapcsolatba kerül a vendégekkel. (Ilyenkor egy kicsit mindig szégyenkezem, mert ezt én nem mondhatom el magamról.)  Nem komoly mentség, hogy annak idején még nem az angolt favorizálták az iskolában. Azért elboldogulunk , a legszükségesebb dolgokat el tudjuk intézni, végülis elég rutinos utazók vagyunk már, de azért mindig izgalmas a dolog.
   Kezdődik mindjárt a készülődéssel, tájékozódással, mit is lehet tudni a helyről, ahová megyünk, milyen az időjárás, milyen a környezet, milyenek a szokások. Mivel a szállás többnyire nívós, amiatt nem szoktunk aggódni, de az utazás azért általában tartogat izgalmat, és ahogy telnek az évek, egyre jobban elfáradunk , mire odaérünk. Ugyanakkor én nagyon élvezem az út minden pillanatát,  még a várakozást is, akár a repülőtéren, akár máshol.
    Ennyit előljáróban, majd folytatom.