Ponta de Sagres - 5. nap

         A  Sagres-i és a tőle  nyugatra  fekvő  Szent  Vince - fokot  a  "világ  végének"  is  nevezik( o  fine do Mundo ).  Gondoltuk, ezt  nekünk  is  látnunk  kell, nem  sűrűn  jár  az  ember  a  világ  végén.  Ha  a  térképen  megnézzük,  láthatjuk,  hogy  tényleg  ott van  Európa  délnyugati  csücske, körbe-körbe  pedig  az  óceán.  Mentünk,  mentünk, szép  és  kevésbé  szép  vidékeket  hagytunk  magunk  mögött,  majd  sok-sok  körforgalom  után a táblák  jelezték,  hogy már  közel  járunk.                                                    Kopár,  elhagyatott  vidékre  érkeztünk,  de  a  távolban  látszott,  hogy  van  itt  valami  látnivaló  a sziklákon  kívül is :  hatalmas  fallal  körülvett,  zárt  erőd áll  a  tengerbe  nyúló  sziklafokon.          Tengerész  Henrik  1421-ben  itt  alapította  meg  földrajzi  és  csillagászati  iskoláját,  valamint  azt  a  hajógyárat,  ahonnan  az  első  négyárbocos hajók -  a  karavellák  -  kikerültek.  Innen  irányította  a  felfedező  utakat  is,  akkoriban  ez  létszükséglete  volt  a  királyoknak.  Erődjében  gyakran  fordultak  meg  tudósok,  de  kalandorok  is,  máltaiak,  dalmátok,  olaszok  ( most  pedig  a  sok  turista )

        A  nagy  földrengés  itt  is  okozott  károkat, az  erőd újjáépítését  1793 - ban  fejezték  be.
        A  turisták  kedvéért  most  is építkeznek,  jól  kiépített  út  vezet  az  erődhöz,  előtte  óriási  parkolót  hoztak  létre,  nagyon  rendezett  a  környéke.  Belül  kerülvén  a várkapun  látszik,  hogy  itt  is  igyekeznek  a turisták  kedvében  járni, nem  kell a sziklákon  botladozni,   a  környezetbe  illő,  a  part  mentén  körbevezető  járdákat  építettek,  így  kényelmesen  körbe  járható a  sziklafok. Jobb is  a  járt  úton  maradni,  mert  egyik  oldalon  a  meredek  sziklafal  zuhan a  tengerbe,  a  másik  oldalon  pedig  helyenként  beomlott kútszerű  képződményekre  kell figyelni  -  ezek  körbe  vannak  kerítve,  nehogy  a  gyanútlan  kóbor  turista  beleessen.  Ha  megközelítjük  őket,  lehet  hallani,  hogy lent  összeköttetésben  vannak a tengerrel,  a  hullámok  a  sziklák  alatt  egész  odáig  elérnek, hallatszik a   robajuk.
           A  volt  iskolában  bemutató  termet  hoztak  létre, ott lehetett  volna  a  történelemmel  egy kicsit  ismerkedni,  ha  nyitva  lett  volna. Dolgoztak  bent, rendezkedtek,  de  látni  semmit  sem  lehetett.
           Természetesen  van  világítótorony  is,  ami  természetesen  ipari  műemlék. 
           Nagyon  érdekes  volt,  tényleg  olyan  az  ember  érzése,   hogy  nincs  tovább,  itt a  világ  vége.
Meredek, sziklás  part ,  körös-körül  a  tenger.  A  sziklákon  sirályok  sétálgattak,  a  part  menti  alacsony,  száraz  bozótosban  pedig  rengeteg  szitakötő  röpködött,  szinte  felhőkben  szálltak.  Először  furcsa  volt,  de  aztán  megszoktuk,  nem  volt  zavaró,  inkább érdekes, szép  és  különleges.  A  ritkás  bozóton  kívül  nemigen  volt  növény,  csak  elvétve  egy-egy  - számunkra ismeretlen  -   túlélő-bajnok.
             

 

       Az itt élőknek természetesen épült annak idején kápolna is, mely ma is nyitva áll a látogatók előtt

                                                 Napsütéses idill, szieszta a kápolna lépcsőjén

                                                                       A  világ  vége

                                                             

                                                                         Sziklás part   

 

Egy kis zöld

 

Szitakötő

Öreg mordály őrzi a falakat

Meredek sziklák mindenütt

 Arányok

 

Az erőd a tenger felől

 Találtam egy jó légifotót a Pinteresten 

Loule - 4. nap

    A városnézés közben persze megéheztünk, keresnünk kellett valami étkezőhelyet, de Faroban nem találtunk hirtelen.  Gondoltuk, elindulunk visszafelé, majd csak akad valahol egy étterem.               Természetesen nem ugyanazon az úton mentünk, amelyiken jöttünk, végül Loule-ban álltunk meg, és tényleg nagyon jó kis helyre tévedtünk.  Bementünk majdnem a központig, és épp egy "pizzaria" előtt találtunk parkolót.  Hangulatos terasza is volt,  enyhe árnyékkal,  virágokkal, nem túl sok vendéggel, itt aztán letelepedtünk.  Nagyon finom paellat és canellonit ettünk, frissen facsart almalevet ittunk,  figyelmes és kedves,  barátságos,  mondhatni családias volt a kiszolgálás, tökéletes volt.
   Aztán persze megnéztük a belvárost is.  Néhány szó a városkáról : kb.14000 lakosú, arabos jellegű település, ismert szőlőtermelő vidék központja.  Jellemzőek a teraszos házak, a díszes "kémények", amelyek valójában szellőző kürtők.  Plébániatemploma gótikus stílusban épült,  figyelemre méltó az Irgalmas-rendi templom Mánuel-stílusú kapuzata.
    Nem sok időt töltöttünk a városnézéssel,  csak 1-2 utcában jártunk.  Láttunk egy nagy szökőkutat meg egy kisebbet,  1-2 templomot,  egy udvarházat,  a vásárcsarnokot,  sétálóutcát a szokásos turistacsalogató boltokkal,  cukrászdát,  kávéházat - a járdán voltak kint asztalok,  székek,  és egy portugál költő szobra.             A  költő is egy asztalnál ült,  mintha vendég volna és éppen költene - verset, mi mást?  Az asztal mellett volt még másik szék is, le lehetett ülni a költő mellé. (Sajnos képet nem csináltunk.)
    Láttunk még két patikát,  egymástól kevesebb mint 250 méterre,  a kis folyón átvezető híd mellett pedig terméssel teli gránátalmafát.
    Ennyi fért ebbe a napba,  kellemesen elfáradtunk,  ideje volt hazafelé indulni.
    Néhány kép itt is készült :

Utcakép

Üzletház

Templom

Gyógyszertár

Vásárcsarnok

Szökőkút

Faro - 4.nap

     Ezen a napon keletre indultunk, Faro felderítését tűztük ki célul.  Faro Algarve székhelye, a Ria Formosa laguna mellett fekszik, az ország legdélibb pontja, kb.40000 lakosa van.  Hajdan fontos kikötő volt, ma is van hajókikötője természetesen, de sokkal jelentősebb a légikikötője.  Itt található ugyanis az  a repülőtér, ahová a turisták tízezrei érkeznek évente, hogy aztán 1-2 hétig élvezzék az algarvei nyaralás örömeit.
     A laguna már a paleolit időkben is vonzotta a vándorokat és az akkori időkben jelentősnek számító település alakult ki Ossonoba néven, mely fontos város volt még a rómaiak idejében is. A III. századtól kezdve, a vizigót időszakban püspöki székhely volt.
     A mór uralom alatt is megtartotta státusát, mint az Ibériai-félsziget délnyugati részének legfontosabb városa.
    A IX.században rövid ideig főváros is volt, ebben az időben kezdték a Santa Maria nevet használni. Aztán a város ura egy iszlám "törzsfőnök" lett, akit Hárum-nak hívtak, s innen kapta Faro a nevét ( ezt írják az okos irományok).
    A mórok 500 évig uralkodtak (ehhez képest a mi 150 éves török rabigánk nem is olyan sok), majd 1249-ben a keresztények, III.Afonso seregei foglalták el ( vagy vissza?) . Városfalai is ezekből az időkből valók. 
    Itt létesült az ország első nyomdája, az első itt nyomtatott könyv 1487-ből való.
    A XVI. sz.-ban indult hanyatlásnak, az 1755-ös tengerrengés itt is nagy károkat okozott, bár talán nem olyan mértékben, mint a partvidék többi részén.
    A városba vezető út mellett hosszan sorakoznak a külvárosi ipartelepek, elhaladunk a repülőtér mellett is, aztán az út bevezet a belvárosba, ahol természetesen nem könnyű parkolóhelyet találni. Mi természetesen a hályogkovács biztonságával beálltunk az első szabad helyre, amikor úgy döntöttünk, hogy már elég közel vagyunk a látnivalókhoz, és az autóból kiszállva néhány lépés után a kikötőnél találtuk magunkat. 
    A kikötő felett van az óváros, ahonnan barokkos városkapu vezet le a kikötő közelében lévő főtér felé. Itt áll a Ferreira de Almeida  - neves politikus - tiszteletére állított obeliszk. A parton van a Tengerészeti Múzeum, a tértől keletre pedig a barokk stílusú Irgalmas rendi templom található.
    A bájos óvárosban a  Rua do Município vezet fel a katedrálishoz, mely román és gótikus átmeneti stílusban épült 1251-ben, de az évszázadok során keletkezett sérülések miatt erről már csak a főkapu, néhány oszlop, a kápolna és a torony egyes részletei tanúskodnak. A javított, újjáépített részek az akkori kor építészetének megfelelően reneszánsz és barokk stílusúak.
    A katedrális által uralt tér szélén körben néhány fontos középület helyezkedik el, így a Püspöki palota és a Városháza is, benne a Ferreira de Almeida Múzeum.
    A katedrális mögötti kisebb - III.Afonso - téren van a Régészeti Múzeum és Kőtár, és van még a városban  Szépművészeti Múzeum és Népművészeti Múzeum is, valamint egyeteme is van. 
    Egy érdekesség a város múltjából : Earl of Essex 1596-ban kifosztotta a várost, és a püspöki könyvtárat magával vitte (Azért úgy látszik tudta, mit érdemes elvinni.) Később a könyveket az University of Oxford részére adományozta, most a Bodleian Könyvtárban találhatóak.

Kikötő

Városkapu

A városkapu boltozata

Utcatábla

Utcakép

Katedrális

Városháza

A katedrális a III. Afonso-tér felől

Háztetők

Légy üdvözölve, kedves látogató!

Utcakép

Régi ház, csempézett burkolattal

Teraszkorlát

Erkélyek sora

Kispad a ház előtt, egy kis hangulatos pihenő a séta során

Armacao de Pera -3. nap

   Hétfő  reggel  nem  keltünk túl korán, nem volt konkrét tervünk, hogy mit is csinálunk aznap.  Szép kényelmesen megreggeliztünk,  még egy kicsit üldögéltünk a teraszon, élveztük a délelőtti napsütést, a csendet, a laza semmit tevést.  Aztán eldöntöttük, hogy egy kicsit körülnézünk a vidéken, mégpedig nyugat felé indulva. Nem akartunk túl messze  menni, így aztán hamarosan  lekanyarodtunk  Armacao de Pera felé.
   Túl  sokat  nem  lehet  mesélni  erről  a  faluról, története  az  itt  szokásos:  lakói  halászattal  foglalkoztak,  lényegében  ez  volt  a  környék  halászati  központja,  különösen  a  tonhal  halászata  volt  jelentős.  A  nagy  zsákmány  miatt  sok  kalóztámadás  is  érte  őket,  így  kénytelenek  voltak  védekezni,  építettek  hát  egy  erődöt.
    Ma  már  természetesen  itt  is  az  üdültetés  a  fő  jövedelemszerző  tevékenység.  Tengerpart,  strand,  csónakok,  éttermek, hangulat...  no  de  meséljenek  inkább a  képek !

tengerpart

nyomok a homokban

égbolt

 

Templom a tengerparton

azulejo

utca névtábla

Pipa  vendéglő

  

    A  sok  séta  fáradalmait  kipihenni  leültünk  egy  parkban,  a pálmafák  árnyékába.  A  park  teraszként  nézett a  tengerre, a  padról - mint  egy  páholyból - láttuk  az  előttünk  elterülő  homokos  partot, az  óceán  hullámait  és  a  messzeségbe  vesző nagy  kékséget.  Nem  volt  könnyű  elszakadni  ettől  a  látványtól,  de  a  gyomrunk  már  nagyon  követelőzött.
    Némi  tanakodás  után  hazafelé  indultunk, otthon  kicsit  felfrissítettük  magunkat  a  kirándulás  után, majd  lementünk  az  egyik  vendéglőbe  vacsorázni.  Olyan  kellemes  volt  az  idő,  hogy  a  teraszon  lehetett  helyet  foglalni,  kardigán  nélkül,  nyári  ruhában. Természetesen  halat  rendeltünk és jó portugál  bort  ittunk  hozzá.
    Közben  leszállt  az  este,  a  medence  vizében  tükröződtek  a  fények, az  égen  ragyogtak a  csillagok,  valóban  stílusos  befejezése  volt  egy  szép  nyári  napnak. 

Egy kis történelem

   Az előző bejegyzés romantikája után következzen egy kis ismeretterjesztés. Hol is vagyunk? 

   Albufeira Portugália egyik legismertebb, legnépszerűbb nyaralóhelye, amelynek nemcsak vidám, csillogó jelene, hanem komoly múltja is van. A történeti leírások úgy szoktak kezdődni, hogy már a régi görögök is... Itt azonban még korábban kezdődött a történet : archeológusok szerint Albufeirát már a bronzkorban is lakták, de aztán telt-múlt az idő és jöttek a főniciaiak, a görögök, a karthágóiak, majd  a rómaiak. Ők Baltumnak nevezték. Az idők során egyre nőtt a város, fejlődött a civilizáció, vízvezeték is épült, amelynek egy része még ma is fennáll.
   Aztán meghódították az arabok, a neve is az arab Albuheira szóból ered, ami lagúnát jelent. Az arab uralom alatt is fejlődött a város, többek között új mezőgazdasági módszereket vezettek be ( azelőtt csak halászattal foglalkoztak )

    A régió keresztény meghódítása a XII.sz.végén kezdődött, majd III.Afonso király uralkodása alatt, 1249-ben űzték ki a mórokat és lett a város Portugália része. I.Manuel király kiváltságokat adott a városnak  (1504.augusztus 20-i Charta ), s azóta a város saját jogszabályokat hozhat, melyek akár el is térhetnek az ország többi részén érvényesektől.

    A XX.sz.-ban, az 1960-as években kezdett a turizmus központjává válni, sok szálláshely épült mind a városban, mind a környező hegyekben. Ma már évente kb. 5 millió turista érkezik. ( Az állandó lakosok száma kicsit több mint 13000 ). Ebből is látszik, hogy fő bevételi forrása turizmus és a kereskedelem, a vendéglátás. Napnyugta után Albufeira központjában megelevenednek az üzletek, éttermek, bárok, mind igyekeznek megfelelni a turisták sokféle igényének, így megtalálható minden stílus - az autentikus portugáltól az ír pub-ig. Ez a szórakozás-orientált terület a "Strip".  

   Aki nem vágyik ilyesfajta időtöltésre, az is megtalálja a kedvére való helyeket a városban, leginkább az óvárosban. Itt a történelem formálta a szűk utcákat, a régi, jellemző stílusú házakat, amelyek őrzik a régi arab építészet hagyományait ( fehér , meszelt falak, belső udvarok)

  Sok régi alapítású templom található a városban, de mindegyiket újjá kellett építeni a nagy  1755-ös földrengés után, ezért a stílusuk eklektikus ( leginkább barokk és Manuel-stílusú )

 Részletesen nem írok ezekről, csak felsorolom a főbb látnivalókat : Igreja Sant'Ana, Igreja Matriz, Igreja de Sao Sebastian, Da Torre Medronheira, Hermitage de Nossa Senhora de Guia, Misericordia kápolna, St, Vicente emlékmű